Karaoke

26-án délután semmi programom nem volt, ezért találkoztam egy thai lánnyal aki Saitama körzetben van február óta.
Azt hittem, a fogadóanyukám esetleg jön velünk, vagy kocsival elvisz és a karaoke után felvesz, de nem. Egy napja lakom náluk, de csak annyit mondott, hogy vigyem magammal a fogadóhúgom telefonját, mert azon van internet, és menjek haza gyalog, ha bármi baj van, hívjam. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelte őket, hogy hova megyek, hanem hogy a japán kultúrában a tinédzserek már ennyire önállóak. Őszintén szólva, ez nagyon meglepett, de tulajdonképpen jól esett.
Kocsival elvittek Omiya állomásig, ahol kiraktak minket, és megkerestük a helyet, amit kinéztünk.
A japánok kétféleképpen beszélnek a külföldiekhez. Először esetleg megpróbálnak angolul beszélni, de amikor felteszünk egy japán kérdést vagy japánul köszönünk, azonnal úgy beszélnek hozzánk, mintha anyanyelvi beszélők lennénk. Ez így történt a karaoke lobbijában is.
A recepciós elmagyarázta, hogy a hely 4-ig tele van, és úgy döntöttünk, hogy akkor visszajövünk.
Átmentünk egy szomszédos bevásárlóközpontba, ahol először csak cél nélkül csavarogtunk, aztán megkérdeztem, hogy van-e könyvesbolt.
Kiderült, hogy az egész hetedik emeletet egy nagy könyvesbolt foglalta el. Volt egy nagyon nagy CD és DVD részleg, először azt néztük meg, aztán nekiindultunk a könyveknek.
A bolt hatalmas volt, és úgy nézett ki, mint egy színbomba. A könyvek borítói mind nagyon színesek voltak (problémáim vannak a képek feltöltésével a blogra, ezért a képeket csak Instagramra és Facebookra teszem fel).
A könyvek mind nagyon olcsók! Japán egy nagyon drága ország, de a könyvek olcsók. Klasszikus irodalmat találtam 100-200 yenért, ami átszámítva 250-500 forint. Majdnem vettem könyvet, de végül mégsem.
Ezután átnéztünk egy 100 yen boltba. Ennek a koncepciója ugyanaz, mint Magyarországon a 100 forintos boltoknak vagy a kínai kereskedéseknek, azzal a különbséggel, hogy itt tényleg majdnem minden 100 yen.
A boltnak már most volt Halloween részlege.
Végül négy órára visszamentünk karaokézni, és már volt is hely.
Japánban hatalmas a karaoke-kultúra. Még a kisebb városokban is van karaoke, és relatíve olcsó. Diákkedvezménnyel fél óra 200 yen, de ezt mi még nem tudtuk igénybe venni, mert Naradának nem volt igazolványa, én pedig még nem kaptam meg az enyémet. Egy kis plusz fizetésével az italfogyasztás korlátlan.
Az ilyen helyeken kis szobák vannak, ahol van egy karaoke-gép, mikrofonok, és egy asztal. Mi is egy ilyen, két mikrofonos szobát kaptunk.
Nehezen találtunk olyan dalokat, amiket mindketten szeretünk, és benne is voltak a gépben.
Az egy óra meglepően gyorsan eltelt. Fejenként 500 yent fizettünk. Utána hazagyalogoltam. 5 óra körül már elindult lefelé a nap, de még mindig 35°C felett volt a hőmérséklet, a páratartalom szokás szerint kibírhatatlan. A japánok mindig tartanak maguknál egy pici törülközőt, amivel folyton törülgetik az arcukat és én is ezt csinálom, de a meleg még mindig kibírhatatlan. A házban minden szobában van légkondi, és szinte folyamatosan járatjuk.
Este elmentünk egy koreai barbecue étterembe. A japán és a koreai ételek itt sokkal finomabbak, mint otthon. Rengeteg dolog van, amit még csak nem is láttam eddig, de megígértem magamnak, hogy semmire sem mondok nemet, és eddig még nem bántam meg.

I didn't have anything to do on the 26th, so in the afternoon I went out with a Thai girl who is in Saitama district since February. I thought my host mum would come with us or take us by car, but no. I had been living with them and all she said was 'take your sister's phone with you, it has internet, you can walk home, if you're lost, call me.' This didn't mean that they didn't care about me, it's just that in their culture that teenagers are this independent. To be honest this surprised me, but deep down it felt good.
My mum took us to Omiya station by car, and there we searched for the place we chose earlier.
The Japanese have two ways to talk to foreigners. They either try English, but when we speak a word of Japanese, they unleash on full Japanese, as if we were native speakers. The exact same happened at the lobby of the karaoke.
The receptionist explained that the place was full until 4 o'clock, so we decided that we would come back later.
We went to the neighbouring shopping mall, where first we just wandered aimlessly, but then I asked if there was a book shop.
Apparently, the whole 7th floor was a book shop. There was a huge CD and DVD department, and first we had a look at that and then we moved on to the books.
The store was huge and it looked as if a bomb of colours was dropped on it (I have troubles uploading pictures to my blog so the pictures will be uploaded to my Facebook and Instagram).
Books are so cheap here! Japan is an extremely expensive country, but books are cheap. I found classical literature for ¥100-200. I almost bought a book but in the end I didn't.
Then we went to a ¥100 shop. It is basically a convenience store where most things are ¥100. The Japanese are already getting ready for Halloween and there were Halloween decorations already.
Finally we went back to the karaoke place at 4pm. In Japan, the culture of karaoke is huge. Even smaller towns have karaoke, and it's relatively cheap. Half an hour with student's discount is ¥200, but we couldn't go for the student's discount cause Narada didn't have her student ID on her and I don't have it yet. With a bit of extra money, the drinks are unlimited.
These places have small booths, where there are mics, a karaoke machine, and a table. We got a smaller booth with 2 mics.
It was a bit hard to find songs that the both of us liked and the machine also had them.
The one hour flew past really fast. We both paid ¥500-500. Then I started walking home. At 5pm the sun was already setting but the temperature was still above 35°C, and as always, the humidity was unbearable. The Japanese always carry a small towel to wipe away the sweat and I do the same. In the house there is AC in every room, and it's on most of the times.
In the evening we went to a Korean BBC restaurant. Japanese and Korean foods are so much more delicious than at home.
There were many things that I haven't even seen before, but I promised myself not to say no to anything and I haven't regretted that yet.

Repülés, érkezési orientáció // Flight, arrival orientation

A repüléssel kapcsolatos leírásokat magyar idő szerint írom. Akkor váltok japán időre, amikor megérkezem Japánba.
Kedden délután 3-ra értünk ki a reptérre. A check-in elég lassan ment, mert a csomagszállító szalagok nem működtek rendesen. Egy kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég időm beszállni, de aztán végül sorra kerültünk és minden probléma nélkül becsekkoltunk.
Azt hiszem, hogy még csak most kezdem átérezni, hogy tényleg egy évre itt hagyom az országot, a családomat, a barátaimat.
A kaput gond nélkül megtaláltam, és szinte azonnal indult is a beszállás.
A gép 30 perc késéssel indult, és 10 perc késéssel érkezett.
Repülés alatt filmeket néztem japánul, angol felirattal.
Este 11-kor értünk Dohába. Ott át kellett menni még egy biztonsági ellenőrzésen, és aztán lehetett keresni a kaput.
A dohai reptér hatalmas! Szerintem még nem is láttam ekkora csarnokokat. Ezen kívül nagyon modern, letisztult és tiszta, és mindenhova könnyen el lehet találni. Nagyjából fél 12-re meg is találtam a kaput.
2 óra volt hátra indulásig, úgyhogy a kapu előtt ültem, hátha találok más cserediákokat is. Már majdnem feladtam a reményt, amikor szembejött velem két brazil cserediák. Csak egy pár szót tudtunk beszélni beszállás előtt, mert ők a gép másik végében ültek.
Amikor már a folyosón mentem a gép felé, találkoztam négy osztrák diákkal is. Ők nem sokkal mögöttem ültek.
A gép 1:20-kor fel is szállt. Először elkezdtem filmet nézni, de ahhoz túl fáradt voltam, aztán megpróbáltam elaludni, de az sem ment.
Hajnal 3 körül megkérdeztem egy légiutaskísérőt, hogy esetleg átülhetnék-e egy másik helyre, és igenlő választ kaptam. Így hát négy sorral hátrébb, leültem két osztrák diák mellé - láttam, hogy hasonlítottak, de később kiderült, hogy ikrek!
A fiúkkal nagyon kíváncsiak voltunk egymásra, és órákon keresztül beszélgettünk. Próbáltak a telefonomból magyar szavakat olvasni, és nagyon sokmindenről beszélgettünk.
Reggel 8 körül elaludtunk, de én csak kb 40 percet tudtam aludni. Aztán fel is keltettem a fiúkat, hogy nehogy kialudják magukat és aztán ne tudjanak aludni Japánban.
Amikor Japán már látszott az ablakból, akkor nagyon izgatottak lettünk mindannyian.
Magyar idő szerint 11:10-kor szálltunk le. Ez Tokióban 18:10-et jelent.
Először át kellett mennünk az immigrációs folyamaton. Ujjlenyomatot vettek tőlünk és képet készítettek rólunk. Ezután nem sokkal megkaptuk a tartózkodási engedélyünket egy kártya formájában. Ezt mindig magunknál kell tartanunk.
Aztán már csak össze kellett szedni a csomagjainkat és átmenni a vámon. Ott mindannyian probléma nélkül átmentünk, és a reptéri dolgozók is mind nagyon szimpatikusak és segítőkészek voltak.
Ahogy kiértünk a reptéri váróba, azonnal láttuk az AFS önkénteseket. Ők is nagyon szimplatikusnak tűntek első látásra. Elvették az útleveleink és a tartózkodási kártyáinkat egy rövid időre, hogy mindenféle adminisztrációt elvégezzenek, aztán akinek kellett, elmentek pénzt váltani, és mentünk a buszhoz.
Szerintem még soha nem voltam ennyire párás helyen. Az érzés, ami megütött, ahogy kijöttünk a reptérről, leírhatatlan. Perceken belül már ragadtam is. A levegő is nagyon nehéz a pára miatt.
A buszra este 8 körül szálltunk fel, és bejöttünk Tokióba. A buszút alatt megint nagyon sokat beszéltünk, megint csak én az osztrákokkal, és még 3 török diák is csatlakozott hozzánk.
Az út alatt láttuk Disneyland-et, a Tokyo Towert és az Eiffel torony mását. A lakóépületek is hatalmasak, szerintem még nem láttam ekkorákat.
Este 10 körül érkeztünk a hotelbe. Mi voltunk az utolsó csapat cserediák, a többiek már megérkeztek. Három lánnyal voltam egy szobában, két amerikaival és egy némettel.
Kb 22:20-kor azzal engedtek el, hogy háromnegyedkor találkozunk, és megyünk fürdeni. A szobákban nem volt külön fürdőszoba, hanem közös fürdőt kellett használni.
A fürdőnek volt egy öltöző része, ahol mindenki együtt levetkőzött, aztán bementünk egy tágas zuhanyzóhelyiségbe, ahol mindenki együtt zuhanyzott. Az európai fejemmel azt gondoltam először, hogy ez kínos lesz, de mivel mindenki természetesnek vette, hogy egy térben fürdünk, egyáltalán nem volt az.
Fél 12-re végeztünk mindennel. A szobatársaim már aludtak, úgyhogy nem keltettem fel őket, amikor jött egy önkéntes, hogy jóéjt kívánjon. Azt mondta, hogy másnap negyed kilencre legyünk lent a közös térben, és megígértem, hogy felkeltek mindenkit a szobában időben. Aztán én is ájultam be az ágyba.
Másnap reggel megint úgy keltem, hogy egy vékony izzadtságréteg borított, és az előző esti hajmosásnak látszólag minden hatása elmúlt. Japánt leginkább egy hatalmas uszodához tudnám hasonlítani. Az ember tüdejében megül a pára, nehezebb lélegezni, és a bőre is folyton ragad.
24-én reggel hivatalosan is megnyitották az orientációt. Aztán közösen játszottunk egy 'A világ köszöntései' nevű játékot. Mindenki kapott 3 papírt, amire a saját nyelvén kellett írnia 1-1 köszöntést. Ezután kő-papír-ollóval lehetett elnyerni egymás köszönéseit. Nekem végül egy finn és egy német köszöntésem lett. Ezután kisebb csoportokban voltak feladatok, de hívtak régi cserediákokat is, akik a kérdéseinkre válaszoltak. Ezen kívül kaptunk még bingót is. Feladatok vannak hozzá, amiket ha teljesítünk, akkor a feladat számát be kell írni a bingóba.
Este új szobába költöztünk, mindenki egyedül lakott. Az ablakból megint akkora épületeket láttam, mint szerintem eddig soha. A város éjszaka is élt, este tízkor az irodaházakban a legtöbb villany még égett.
Egy ausztrál fiút találtam, aki még Saitama körzetben lesz, de másik iskolába fog járni.
Második nap reggel egy hosszú prezentációt hallgattunk meg a japán életről, a japán AFS szabályairól stb. Ezután mindenkinek elmondták, hogy másnap hogyan kell eljutniuk a fogadócsaládjukhoz. Engem egy önkéntes végig elkísér majd az úton. Aztán egy szimulációs játékot játszottunk. A résztvevőket két csoportba osztották, és mindkét csoportnak megmondták, hogy hogyan kell viselkednie. A küldetés pedig az volt, hogy barátkozzunk össze valakivel a másik csoportból. Ezt a játékot már Magyarországon is játszottam az indulás előtti orientáción, de nem bántam, mert szerintem nagyon vicces, és nagyon jól megmutatja hogy milyen, amikor két kultúra keveredik.
A játék után egy újabb prezentációban elmondták, hogy mit csináljunk földrengés esetén.
Volt még egy utolsó csoportfeladatunk, ahol írtunk egy levelet a jövőbeli énünknek (a levelet majd a félidei orientáción kapjuk vissza). A csoportban mindenki aláírta mindenki levelét.
Vacsora után kezdődött a záró ceremónia. Az AFS Japán elnöke tartott egy beszédet, lezártuk az orientációt, és aztán következett a Talent show. Nem volt kötelező részt venni, de én jelentkeztem. 3 perc alatt megtanítottam a diákoknak és az önkénteseknek egy egyszerű magyar néptáncot, és a végén már mindenki együtt táncolt. Mikor vége lett, a csoporttársaim megöleltek és megdícsértek, hogy nagyon jól érezték magukat közben. Ezután a csoportom leült egy körbe, és mindenki elmondta a gondolatait. Két nap alatt nagyon összeszoktunk, és többen el is sírtuk magunkat, köztük én is. Talán én sírtam legjobban, és az ausztrál fiú a körzetemből. Ezután mindenki megölelt mindenkit, és megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot a csereév alatt.
A csoportomban van egy kanadai fiú, akinek nagyon sokat beszéltem a magyar ételekről. Nem azokról, amik híresebbek, hanem pl arról, hogy mákot eszünk, zsírt kenünk a kenyerünkre és szalonnát sütünk nyílt tűz felett. Nagyon furcsának találta, de azt mondta, hogy kíváncsi, és hogy egyszer jön majd Magyarországra, és megígértette velem, hogy kipróbáljuk. Ezeket a magyar ételeket mindenki furcsának találta, de egy német fiú azt mondta, hogy a zsíroskenyér jól hangzik, úgyhogy benne barátra leltem.

When I am writing about the flights, I will use Hungarian time. I will change to Tokyo time when I arrive to Japan.
On Tuesday, we arrived to the airport at 3pm. The line to the check-in was long and the baggage belts were not working, so I was afraid that maybe I would be late for the flight. But in the end, we got to check in in time, so no worries.
I think I'm only starting to realise that I'm leaving my country, my family and my friends for a year.
I found the gate without a problem and the boarding started almost immediately.
On the flight, I watched movies in Japanese with English subtitles.
The plane took off 30 minutes late and arrived 10 minutes late. We arrived to Doha at 11pm.
When we got to Doha, I had to go through security again. Then, I was off to find the gate for my next plane.
Doha airport is just huge! I think I've never seen halls this big. It is also extremely modern, clean and clear, and it was very easy to find the next gate.
I arrived to my gate around half past 11. I decided not to go to the gate yet so that maybe I will be able to meet other exchange students. I've almost given up hope when I met 2 Brazilians! Sadly, they were sitting in the back of the plane and I was sitting in the front.
It was almost boarding time when I met 4 Austrians, and turns out, they were not so far from me on the plane.
The plane took off at 1:20am. I started to watch a movie but I was too tired for that and I tried to sleep but I was too awake for that.
Around 3am I asked one of the flight attendants if I could change seats and the answer was yes. So I sat next to two Austrians - I saw that they resembled each other but I found out that they are twins!
We were really curious of each other, and we were chatting for hours. We fell asleep at around 7am but I couldn't sleep more than 40 minutes. After another hour I woke the boys up because I was afraid that if they slept on the plane they wouldn't be able to sleep in the camp.
When Japan was already visible from the window, we all got very excited.
We landed at Tokyo Narita airport at 18:10 local time.
First we had to go through immigration. They scanned our fingerprints, and they took our photos. Soon after that, we got our resident cards. We have to carry that everytime.
After that we had to reclaim our baggage and go through customs. We went through without problems. The employees at the airport were all very nice and helpful.
As soon as we got to the airport lounge, we immediately saw the AFS volunteers. They also seemed very nice. They took our passports and resident cards for administration. Then the people who nedded to exchange money went to the exchange booth. Then we went to the bus.
I think I've never been to such a humid place. It's indescribable. When we got out of the airport, in a few minutes I was already sticking with sweat. The air was heavy, too.
We got on the bus around 8pm, and went into Tokyo. Again on the bus I would talk to the Austrians but this time 3 Turkish students joined the conversation.
During the ride we saw Tokyo Disneyland, Tokyo tower, and the replica of the Eiffel tower. The buildings are huge, I think I've never seen anything as big as them.
We arrived to the hotel around 10pm. We were the last ones to arrive, all the other exchangers were already there. I shared a room with a German and two Americans.
They told us to meet up at 22:45, to go to the bathroom. There were no bathrooms in the rooms, so we had to use a common bathroom.
The bathroom had a dressing room where we took our clothes off and then we went to a very spacious room where we all took a shower together. With my European mind I thought it would be embarrassing, but because everyone thought it was natural, I didn't bother at all in the end.
We finished everything around half past 11. My roommates were already sleeping so I promised the volunteer who came to say goodnight that I would wake them up in time tomorrow. They told us to meet up at 8:15am.
Then I too went to sleep straight away.
Next day morning I woke up early and it felt like I took no shower the day before, because again, I was covered with a layer of sweat. If I have to relate Japan to something, I would say it's like when you enter the swimming pool. You're struggling to breathe, because the dampness sits in your lungs, and also you're covered in sweat.
That day, the orientation camp was officially opened. Then we played a game called 'greetings of the world'. Everyone had 3 little papers and we had to write greetings on them in our native language. Then we would play rock paper scissors with others to win their greetings from them. I ended up with a Finnish and a German greeting.
After that there were group activities, but they also invited former exchange students who answered our questions.
We also had a bingo game. There were numbered tasks, and if we completed them, we could write the number of the task in the bingo.
In the evening we moved to new rooms, and this time everyone had a separate room. Again, from the windows I saw huger building like ever before. The city was also awake at night, at 10pm most light were still on.
I found an Australian boy who is coming to Saitama district as well, but we will attend different schools.
Next day morning we listened to a long presentation about life in Japan, AFS Japan rules etc. Then the volunteers told everyone how they have to get to their host families the following day. A volunteer will take me all the way.
Then we played a simulation game. We were divided into two groups and both groups had their own customs, the way we had to act. The mission was to make friends with members of the other group. I've already played this game at the pre-departure camp in Hugary, but I didn't mind cause I think it's a fun game and it is a perfect way to show what happens when two cultures mix.
In another presentation they told us what to do if an earthquake happened.
After lunch we had our last group activity where we wrote letters to our future selves which they would give us at the midstay camp. In my group, everyone signed everyone's letter.
After dinner, the closing ceremony started. First, the chairman of AFS Japan gave a speech and the orientation camp was officially closed. Then there was a talent show. Entering was not compulsory but I entered anyways. I taught everyone a basic Hungarian folk dance in 3 minutes, and by the end everybody was dancing together. When it ended, my groupmates hugged me and praised me, they told me it was very fun.
After the talent show my group sat down in a circle and we all said our thoughts. Even though we've known eachother for only 2 days, we got really close and many of us were crying, including me. I think I was crying the hardest with the Australian boy from my district.
Then everyone hugged everyone, and we promised to keep in contact during our exchange.
There is a Canadian guy in my group, and I told him a lot about Hungarian food. Not the normal ones you might now about, but like how we eat the seed of the poppy, how we spread fat on our bread and how we fry 'szalonna' on open fire. He said it was wrong on so many levels, but he was curious and he said that he will come to Hungary to try these. Everyone was sort of disgusted by these foods but there was a German guy who said that the fat-bread sounded nice, so now I got a friend in him.

Csereév Japánban/Exchange year in Japan

Sziasztok!
A következő tanévet AFS cserediákként Japánban töltöm. Augusztus 21-én indulok Budapestről, átszállok Dohában, és augusztus 22-én, helyi idő szerint 18:40-kor érkezem meg Tokióba. (jövőre pedig július 8-án jövök haza)
Ott egy háromnapos érkezési orientáció vár rám, ahol megismerkedhetek a többi cserediákkal más országokból, és az AFS Japan önkéntesei felkészítenek minket a japán életünkre.
Az orientáció után minden cserediák a fogadócsaládjához utazik.
Az iskola szeptember harmadikán kezdődik. Ez nem az iskolaév kezdete, hanem nagyjából a közepe, az úgynevezett második trimeszter eleje.
Az iskolám Saitama városában van, Tokió belvárosától 30 km-re északra. Minden nap egyenruhában kell majd járnom, amiről majd teszek fel képet, amikor megkapom.
Az első másfél hétben valószínűleg nem lesz internetelérésem, úgyhogy lehet, hogy csak majd szeptember legelején írok egy összegző bejegyzést az első hetekről.

Hi!
I am spending the next schoolyear in Japan, as an AFS exchange student. My plane takes off from Budapest on the 21st of August, I'll transfer at Doha, and I'll arrive to Tokyo at 18:40 (local time), 22nd of August (and I'll return on the 8th of July).
Upon arrival, a 3-day, so-called arrival orientation takes place. There, I will be able to meet other exchange students from all over the world, and the volunteers of AFS Japan help us get ready for our Japanese lives.
After the orientation, every exchanger travels to their host families.
School starts on the 3rd of September. This is not the beginning of the schoolyear, rather around the middle, the beginning of the so-called second trimester.
My school is in Saitama city, situated 30 kilometres (approximately 18.5 miles) North of Tokyo's city centre. I'll have to wear a uniform every day, of which I'll post a picture when I'll have it.
It is unlikely that I'll have internet connection in my first weeks, so I might only post again at the beginning of September.