Tény: a takarítás összehozza az embereket // Fact: Cleaning brings people together

Mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni, hogy ennyire ritkán posztolok. Lehet zaklatni facebookon, hogy mikor jön a következő poszt, vagy ha bárkinek van ötlete/kívánsága, hogy miről szeretne olvasni, akkor azokat is szívesen fogadom. Ha összejön pár kérdés, akkor azokat ki tudom posztolni egy Q/A posztban is, úgyhogy nyugodtan kérdezzetek bármit :)

És ezzel be is lépek az igazi posztba, ami az iskolai takarításról szól. Valószínűleg sokan tudjátok, mert ilyen érdekes tényként elég sokat emlegetik, hogy a japán iskolákban nincsenek takarítók. Az órák előtt vagy után a diákok együtt takarítanak a tanárokkal. Kitakarítják a termet, folyosókat, lépcsőket és a WC-t is. Én januárban takarítós vagyok, és WC-t takarítok. Van olyan nap, amikor WC-t pucolok, van, amikor söprök, van, amikor a tükröt takarítom.
Alapból nagyon jó dolognak tartom a takarítók hiányát. A diákok nem csak megtanulnak takarítani, de megtanulnak figyelni a környezetükre. Az órai szemetüket nem csak egyszerűen lesöprik a földre, hanem az óra végén elviszik a kukába. Nem mondom, hogy olyan tisztaság van, hogy végig merném nyalni a földet, mert azért naponta így is eléggé osszekoszolódik minden (napi takarítás mellett rájön az ember, hogy egy nap alatt mennyi kosz termelődik egy iskolában - nem kevés), de azért úgy gondolom, hogy nagyobb a tisztaság, mint a magyar iskolákban.
A takarítás a következőképpen zajlik: jön a felügyeletes tanár (általában az osztályfőnök, de a mosdókban van, hogy más tanár felügyel), aki kiosztja a feladatokat. A mosdóban ez általában WC, söprés, külső tükör, belső tükör; a tantermekben pedig belső söprés, a folyosó söprése, táblatörlés és a tanári katedra felmosása. Amit nagyon hamar észrevettem, hogy a táblatörlés itt teljesen más, mint otthon. A szivacsok kemények, és van egy ilyen kis szerkezet, ami leszívja róluk a krétaport. Ezekkel a szivacsokkal víz nélkül is teljesen tisztára lehet törölni a táblát.
Miután a csoport befejezte a takarítást, a tanár ellenőrzi, hogy jól végezték-e a feladatukat, meghajolnak, és ezzel vége.
Ezen a héten nincs iskola, mert felvételi vizsgák vannak. Hétfőn nagytakarítás volt. A szokásos csapattal tisztára nyaltuk a mosdót (olyan helyeken is, ahol nem lehet látni, úgyhogy tényleg nagyon tiszta lett). Azután pedig segítettem ablakot mosni a teremben. Az osztályfőnököm nagyon megörült, hogy segítek, és miután elkezdtem ablakot pucolni, sokan jöttek utánam, hogy ők is segítenek.
Mint kiderült a japán iskolákban egy bizonyos módon mossák már évek óta az ablakokat: először letakarítják őket nedves ronggyal, aztán a vizet újságpapírral törlik le. Nem tudom, hogy kinek jutott ez eszébe.
Nagyon nehéz, de működik. Ha az ember ráérez a megfelelő technikára, akkor tisztára lehet mosni az ablakokat mindenféle szer nélkül - viszont még egyszer hozzá kell tenni, hogy nehéz, és nagyon könnyen csak még jobban összekoszolja így az ember az ablakokat.
Persze a takarítás egy olyan idő (főleg a mostani), amikor szabadon beszélgethetsz bárkivel. És valószínűleg beszélni is fogsz bárkivel, aki melletted van, mert megjegyzed, hogy van valami kosz, amit sehogy sem tudsz letörölni, és a másik visszaszól, hogy na igen, ez mennyire nehéz, és bumm, már beszélgettek is. Szóval el is értem a poszt címéhez: A takarítás összehozza az embereket.
Lezárásként megint leírom, hogy szerintem nagyon jó ötlet, hogy a diákok maguk takarítják a teret, ahol minden nap léteznek. Sok fontos dolgot megtanulnak, amit később hasznosítani tudnak majd, és egyértelműnek veszik, hogy vigyázzanak a közvetlen környezetükre.

First of all, I would like to say sorry for posting so rarely. You can always harrass me on Facebook about the new posts, or if you have ideas or questions, send them to me. If I get many questions, I will upload them in a Q/A post, so send those messages without hesitation :)

And now, I'll enter the real post, which is about cleaning in school. Many of you might now as a fun fact that in Japan, there are no janitors in schools. The students and the teachers clean the schools together before or after the lessons. They clean the classrooms, the corridors, the stairs and the bathrooms. In January, I have to do cleaning too, so everyday I help cleaning the girls' bathroom on our floor. There are somedays when I clean the toilets, there are some when I sweep the floor and there are some when I clean the mirrors.
I think the absence of janitors is a really good thing. The students not only learn the way of cleaning, but they also learn to take care of their surroundings. If they have any trash on the lessons, they don't just drop it on the floor but they wait until the end of the period to throw it away. I'm not saying that the tidyness is so perfect that I would lick the ground (by the end of the day, it's pretty unclean again - but just by cleaning everyday, one realises how much dirt springs up in a school in just one day - a lot), but the schools are definitely cleaner than those in Hungary.
This is the way of cleaning: a teacher comes to assign the jobs of each member that day. In the bathroom, it's usually the toilets, sweeping, inner mirror, outer mirror. In the classrooms, it's sweeping inside the room and in the corridors, cleaning the board and mopping the teacher's cathedra. One thing I noticed very early, is that cleaning the boards is a lot different than in Hungary. The sponges are pretty hard, and there is a small machine that sucks the dirt off from them. So by wiping the board and sucking the dirt off, the board can be cleaned without going to the bathroom to wash the sponge every time. After the cleaning is done, the teacher checks the work and they end the cleaning with a bow.
This week there is no school because of the entrance exam. On Monday, we held a big cleaning. First, I cleaned the toilet with my usual team, and then I helped cleaning the windows. My teacher seemed really glad that I helped, and after I volunteered, many people joined me.
Apparently, there is a Japanese way of cleaning the windows. After having them wiped with a wet rag, they wipe it with newspapers. I don't know who had this idea.
It's very difficult, but it works. If one finds the right technique, it's possible to clean without any chemical cleaner. But as I said it's extremely difficult, and it's easy to just make the windows even dirtier than they were before.
Of course cleaning (especially now) is a really good chance to speak with people. And you will speak with people. You'll complain about a dirt that is not falling, and they will answer something like yeah I know this is difficult and bang now you're talking. So I reached my blog post title: Cleaning brings people together.
In conclusion, again, I really like that the students clean the space in which they exist every day. They learn a lot of things which will serve them in the future and it's obvious of them that they have to take care of their surroundings.

冨朗羅 - a japán nevem története, avagy a japán szakkörökről dióhéjban // 冨朗羅 - the story of my Japanese name aka Japanese clubs in a nutshell

A japán diákok nagyrésze az órák után szakkörökre jár, és ezek a szakkörök általában a közösségi élet egyik központjaként szolgálnak. Az AFS a cserediákokat is nagyon bátorítja arra, hogy lépjenek be egy klubba.
Az iskolámban majdnem 50 klub van. Ennek nagyjából a fele sport, a másik fele kulturális klub.
Eleinte a japán íjászathoz akartam csatlakozni, de amikor szeptemberben megkérdeztem erről a klubvezető tanárt, akkor el lettem hajtva, hogy most év közepe van, nincs szabad íj meg ruha, jöjjek vissza áprilisban. Így változott a nagy terv (utólag mondom, hogy egyáltalán nem bántam meg) és a kalligráfia klubhoz csatlakoztam be októbertől.
Ahogy október harmadikán beléptem a kalligráfiaterembe, majdnem az összes klubtag rámugrott, hogy kawaii, folyton beszéltek és látványosan hüledeztek azon, hogy beszélek japánul. A klubban kevesebb, mint huszan vagyunk, első- és másodévesek, és csak egy fiú.
Az első klubomon a többiek művet választottak, amit a második harmadévben szeretnének írni. Én előre mondtam a tanárnőnek, hogy még soha semmi közöm nem volt a kalligráfiához, úgyhogy szeretnék legelölről belevágni a dolgokba. És a tanárnő mondta, hogy akkor vízszintes vonal.
Nevetségesnek hangzik, de ecsettel szép vízszintes vonalat húzni nagyon nehéz. A legegyszerűbb vonal 4 mozdulatból áll. Meg még hadd tegyem hozzá, hogy az elején azt sem tudtam, hogy hogyan fogjam meg az ecsetet (teljesen függőlegesen kell tartani).
Októberben és november nagyrészében csak az alapvonásokat gyakoroltam. Egyáltalán nem volt izgalmas, de nem bánom, mert hasznos volt, és valamiért élveztem. Amikor végre valamit sikerült szépen leírnom, akkor nagyon örültem, és jó volt látni, ahogy hétről hétre fejlődöm.
November vége felé a tanárnő mindenkinek kiosztott egy nyomtatványt, hogy innentől kezdve a harmadév végéig mindenki ezt fogja írni. Megkérdeztem, hogy én is csinálom-e, és a tanárnő visszakérdezett, hogy megpróbálom-e. Kaptam az alkalmon, és igent mondtam.
A többiek is nagyon nehéznek találták ezt a művet, én meg nyilván még nehezebbnek, de majd szétvetett a boldogság, hogy igazi írásjeleket írok (bármilyen ügyetlen is voltam).
Eleinte 4 írásjelenként, asztaloknál gyakoroltunk, de decemberben áttértünk nagy papírra. A nagy papír alatt azt értem, hogy hosszabb, mint másfél méter, vékony, és mivel nem fér fel az asztalra, ezért a földön írunk.
Ha valaki odahívja magához a tanárnőt, akkor ő odatipeg a saját ecsetjét és a sötét narancssárga tintáját és kijavítja az írásunk, miközben folyamatosan mondja, hogy mire kell jobban figyelnünk. Az ilyen javítások után mindig jobb lett egy picivel az írásom, és hiába még mindig én voltam a lehető legügyetlenebb, úgy gondolom, hogy nagyon gyorsan fejlődtem.
Egy kínaiul beszélő barátom lefordította nekem a szöveget. A jelentése az volt, hogy 'szép az idő, az ég és a szél békés, nézz fel az égre és vedd észre hogy az univerzum hatalmas'. Miután ezt megtudtam, még egy kicsivel jobb lett az írásom.
Egyszer javítás után a tanárnő felnézett rám, és elmagyarázta, hogy a kalligráfusok aláírják a munkáikat. Megkérdezte, hogy mi legyen a nevemmel, készítünk-e nekem japán nevet. Azonnal felcsillant a szemem, és mondtam igent. Először a tanárnő ötletelt vagy 10 percig, írogatott írásjeleket a Fu, rou és ra hangokra, és kérdezte, hogy tetszik-e. Végül kihozott a szertárból egy japán nagyszótárat, hogy válasszak. Közben éreztem magamon a többiek tekintetét, és mindenki mosolygott, vagy azért, mert érezték, hogy ez egyfajta újjászületés nekem, vagy csak szimplán azért, mert kawaii volt a lelkesedésem. Végül a 冨, 朗 és 羅 írásjelekre esett a választásom. Az első szerencsét és anyagi javakat jelent, a második egy melléknév, visszafogott, boldog jelentéssel, a harmadik pedig azt jelenti, hogy finom, vékony selyem.
Az új japán nevem rányomta a bélyegét nem az egész napomra, inkább az egész hetemre, nagyon örültem neki. Hétvégén is gyakoroltam, hogy szépen rá tudjam írni a munkáimra, meg magát a művet is gyakoroltam.
A harmadév utolsó szakkörén egyesével felakasztottuk a munkáinkat a táblára, hogy a tanárnővel távolabbról is megnézzük, hogy teljes egészében hogy néz ki a dolog. A tanárnő nagyon megdícsért, hogy rövid időn belül mennyit fejlődtem, és hogy most egy picit a munkát pihentessük, mert elkészítem a saját különbejáratú pecsétem.
A tanárnő felírta egy kőhasábra a nevem első írásjelét, és én egy vékony vésővel kivéstem. Ezt majd a munkáimra fogom rányomogatni.
Miután elkészültem a pecséttel, még volt időm egyszer írni, és talán eddig a legszebben sikerült munkámat készítettem el. Hihetetlenül büszke voltam magamra, és vittem is megmutatni a tanárnőnek, vigyorogva, mint egy óvodás. A tanárnő visszamosolygott rám, megint megdícsért, és hozzátette, hogy akkor se hagyjam abba a kalligráfiát, amikor hazamegyek, hanem otthon is folytassam.
A kalligráfiateremből vittem haza papírt, hogy a téli szünetben is tudjak gyakorolni, és remélhetőleg a harmadik harmadévben még ügyesebben tudok majd írni.

Most of the Japanese students addend clubs after lessons, and clubs serve as a sort of centrum for social life. AFS encourages their students to attend clubs as well.
My school has almost 50 clubs. Around half of them are sports, the other half are cultural clubs.
First, I wanted to join Japanese archery, but when I asked the club teacher, he sent me away, saying that now it's the middle of the year, there are no free bows or clothes, come back in April. So the big plan changed (and I didn't regret it at all), so I joined calligraphy club from October.
As I entered the calligraphy room on the 3rd of October, almost all of the club members were in my face (in the good meaning), saying that I'm kawaii, being surprised that I speak Japanese. There are around 20 people in my club, all first and second years, and only one boy.
The first time I went there, everyone chose a work that they wanted to write in the second trimester. Previously, I told the teacher that I've never done calligraphy before, so I would like to start from the very beginning.
So I did. I started from the horizontal line. It sounds a bit ridiculous, but it's harder than one would think. The most basic horizontal line consists of 4 movements. And let's add the fact that at the beginning I didn't even know how to hold the brush (apparently I have to hold it vertically).
In October and most of November, I practiced the basic lines. It was not at all interesting, actually kind of the opposite, but I still loved every minute of it because I knew that every moment I was getting better.
Around the end of November, the teacher gave everyone a print, saying that from now on, everyone writes the same thing. I asked her if I do it too, and she casually threw the question back at me asking if I want to try.
I sensed that it was my chance and said yes.
All of the people found it hard, so of course I found it even harder, but I couldn't be happier, because I was writing kanji, Japanese characters.
First, we practiced by writing 4 characters only, sitting at tables. However, we soon changed to bigger papers (and with that, I mean papers that are longer than one and a half metre), and we moved to the ground as it's too big for the tables.

If someone calls the teacher over, she comes to us bringing her dark orange ink to correct our work. She tells us where to pay more attention, and how to become better. After these corrections, my writings always became better, and even though I was still the least skillful person in the room, I was getting better and better fast.

Once, my Chinese-speaking friend traslated the work to me. It had a meaning like 'the weather is nice, the wind if peaceful. Look up to the sky and realise that the universe is huge.' After understanding the meaning, I became even better at writing.

Once after having corrected my work, the teacher explained that calligraphers always sign their works. She just looked at me and said: 'What will you do with your name? Do you want to make a Japanese name?' I said yes at the same moment.
For about 10 minutes, the teacher was just writing random characters for the sounds of Fu, rou and ra, asking me if I like them. After 10 minutes, she brought a Japanese dictionary from the wardrobe, and told me to choose. I also felt everyone's eyes on me, everyone was smiling, either because they knew that it was some sort of rebirth for me, or just because my enthusiasm was kawaii. In the end, I chose the characters 冨, 朗 and 羅. The first means literal and material fortune, the second is an adjective meaning happy, serene, and the third means silk. 

Getting my Japanese made not only my day, but I think also my week. On the weekend, I practiced writing my name so that I can sign my work beautifully. 

On the last club of the trimester, we hung our works on the blackboard (one by one, while the others were still working) to have a look at it from the distance. When I hung my work, the teacher praised me for all the progress I've made. Then, she told me to rest the writing for a while to make my own stamp.

She wrote the first character on a piece of stone, and I carved it. I will also stamp all of my works with this.

After finishing carving, I had time to write the same work once again. It turned out to be the best so far, so as if I was a kindergarten child, I took it to the teacher, smiling widely, showing her my work. She smiled and nodded, saying that it's good. She also told me not to skip calligraphy when I go home, but to find a place when I can do it and continue.

I brought paper home from the calligraphy room so that I can practice in the winter holiday too. Hopefully in the third trimester, I'll be even better than before.

中学校体験 - Egy nap az alsó középiskolában // One day in junior high

November 8-án az AFS Saitama körzet a diákjait alsó középiskolába vitte.
Ez az intézmény 3 évfolyamot foglal magába, 7-8-9-es diákokat tanítanak itt. Én harmadikos lettem, azaz 14-15 éves diákokkal tanultam együtt.
Reggel takarítással kezdtünk. Aki néz/nézett animét, az tudhatja, hogy ez hogy néz ki: 7-8 lány rongyot tesz le a földre, majd azzal négykézláb fut a teremben. Engem is befogtak, úgyhogy én is futottam négykézláb a teremben.
A táblára egész hamar felkerült, hogy: 'A mai nap célja: Legyünk barátok Flórával!'
Az első három órán részt vettem az osztállyal, aztán a negyedik órában a cserediákokat átvitték a hetes osztályba.
A hetes osztály tagjai mind fogyatékos diákok voltak, akiknek az iskola külön foglalkozásokat szervez. Színes papírból sniccerrel formákat vágnak ki, és azt fehér papírra ragasztva naptárt készítenek. Mi is ezzel foglalkoztunk, és meglepően nehéz volt a vonal mentén vágni, és a gyerekek mind lehagytak minket.
A negyedik óra után ebédszünet volt. Általános és alsó középiskolában a diákok és a tanárok mind menzán esznek, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint otthon. Az osztályok mind a termükben maradnak és összetolják a padokat 5-6-fős csoportokba. Minden héten egy csoport felelős az ételért. Persze úgy volt szervezve, hogy aznap az én csoportom legyen a felelős. Ezek a csoportok kötényt vesznek fel és kendővel elfedik a hajukat, és amikor megérkezik az aznapi ebéd, akkor szétosztják azt az osztálytársaik között. Az étel nem kifejezetten finom, de ehető, nem rossz és egészséges. Az étel mellé minden nap tej jár.
Miután befejeztük az evést, volt idő egy kicsit körbenézni az iskolában, úgyhogy egy osztálytársam levitt az udvarra, és aztán megmutatta a könyvtárat és a zenetermet is.
Ebéd után tesink volt, ahol két osztályt vontak össze. Eredetileg egészségtan lett volna, de a tanár azt mondta, hogy ma mivel itt van Flóra, ezért az egészségtant gyorsan lezavarjuk és aztán játszunk, úgyhogy partizánoztunk.
Levont következtetés: a partizán 70 emberrel nagyon vicces.
Az utolsó órában mindenki azt tanult, amit akart, úgyhogy én is elfoglaltam magam, és közben volt, aki odajött hozzám, és angolt magyaráztam neki.
Amikor lezártuk a napot, akkor egy ember felidézte a nap legfontosabb pontjait, egy ember pedig reflektált arról, hogy sikerült-e elérni a napi célt (igen, sikerült). Ezután én is mondtam pár szót, csináltunk közös képet az osztállyal. A legvégén a tanárúr megkérdezte, hogy hogy köszönnek el magyarul. Végül az egyszerű szia mellett döntöttem, és aznap mindenki sziával köszönt el egymástól.
Ezután szakkörre mentünk. Én természettudomány szakkörre mentem, de nem nagyon tudtam bekapcsolódni, mert épp egy előadásra készültek, aztán pedig a korábbi kutatásaikat mutatták meg nekem.
5-kor vége lett a szakkörnek, és elindultunk hazafelé. Az AFS-től kaptunk fejenként 1-1 500 yenes mekis kupont, úgyhogy közösen vacsiztunk a többi cserediákkal, és utána hazamentünk.
Összegzésként, az alsó középiskolások vidámak, gondtalanok és nyitottak. Amint tudják, hogy nincs nyelvi gát közöttünk, azonnal jönnek beszélgetni, kérdeznek és csicseregnek, és hihetetlen sok energiájuk van.

On the 8th of November, AFS Saitama chapter took us exchange students to a junior high school. This type of school teaches students of grades 7, 8 and 9, which means all students are aged 12-15.
I got to be a third year student, which means I spent the day studying with 14-15 year old pupils.
We started the day with cleaning. Those who have seen anime might have seen this form of cleaning the classroom: 7-8 students get a piece of cloth, they line up, get on all fours and run around the classroom to clean up. I got on all fours too.
On the board, someone wrote 'the goal of today: let's be friends with Flora!'
I attended the first 3 lessons with the class, then in the 4th period, all exchange students were taken to class 7. The students of class 7 are handicapped in a way, and the school is organising extra classes for them. They are cutting out different shapes with a cutter out of coloured paper, and put it on white paper to make a calendar. We did the same and it was surprisingly difficult, all of the kids were faster than us.
The lunch break was after the 4th period. In Japan, all students and teachers eat the food that they get in the school. They arrange the tables into groups of 5 or 6. One of the groups is responsible for distributing the food. They wear aprons and bandanas during the process. That day, my team was responsible, and I helped to distribute the rice between my classmates. The food is not necessarily tasty, but definitely not bad and healthy. As a drink, everyone gets milk.
After lunch, we had time to go around the school, so my classmate took me to the playground, the library and the music room.
The fifth period was P.E. It was supposed to be healthcare class where we learn about our health, but the teacher was like 'Since Flora is here, we will finish healthcare fast and we'll play', so we did that.
Conclusion: playing dodge-ball with 70 people is extremely funny.
In the last period, everyone studied what they wanted, so I also studied and I helped my classmates with English.
At the end of the day, someone summarised the most memorable points, and someone reflected on the daily goal (we accomplished it). Then I said a few words. Finally the teacher asked me how to say goodbye in Hungarian, and that day, everyone said goodbye in Hungarian.
Then, we went on to club activities. I went to the science club, but I couldn't really join because they were getting ready for a presentation. Then I watched their previous presentations too.
Clubs ended at 5pm, and we started to go home. We got 500 yen coupons from AFS so we had dinner and then we went home.
In conclusion, Japanese junior high school students are open and cheerful. As soon as they know that there is no language barrier, they are really easy to talk to and they ask questions and speak a lot, and they have a lot of energy.

体育祭 - testnevelés fesztivál // PE festival

Japánban óvodás kortól felső középiskola végéig tartanak úgynevezett testnevelés fesztivált minden évben ősszel. Ez általában két napig tart és az osztályok versenyeznek egymás ellen.
Az iskolám kibérelt egy stadiumparkot egy másik városban (lelátó, 400 m-es futópálya, nagy füves terület) erre a két napra. Meg volt mondva mindenkinek, hogy legkésőbb melyik vonattal érkezzen meg. Nekem az osztályfőnököm meghagyta, hogy valakivel reggel találkozzak, és menjek velük együtt, hogy ne vesszek el, és szálljunk fel a 7:20-as vonatra, hogy bőven időben megérkezzünk. Ehhez 5-kor kellett kelnem, de szerintem megérte.
A lelátó 4 részre volt osztva (piros, fehér, kék és sárga), és minden osztálynak meg volt adva, hogy hol kell ülnie (az 1C a kék lelátón ült). A második nap mindenki kapott egy, a lelátónak megfelelő színű szalagot, amit viselnie kellett. A lányok általában hajpántot készítettek belőle, de volt, aki karkötőként, volt, aki nyakkendőként viselte.
A versenyszámok nagyrésze futás volt: 100m, lány 1000m, fiú 1500m, fiú svédváltó (100, 100, 200, 400m), fiú váltó, lány váltó, szakkör váltó. A lány 1000m-en az osztályfőnököm is indult egy osztálytársam mellett. A tanárnő hamarabb beért, és aztán visszafordult, és az osztálytársammal együtt futott be a célba. A lelátóról pedig mindenki együtt szurkolt nekik.
Volt még kötélhúzás és akadálypálya is. Továbbá az iskola összes lánytanulója tánccal készült.
Az elsős lányok pompomokkal táncoltak. Az ABCD osztályok (együtt van tesink) rózsaszín pompomokat készítettek. A tánc elég egyszerű volt, mégis izgultam előtte.
A zene előtt két sípszó hangzott el. Az első sípszóra minden osztályból egy tanuló befutott a pályára, a másodikra pedig mindenki futva elfoglalta a helyét a pályán. Futás közben sokan nevettünk, és az az 50-60m sprint nagyon kitisztította a fejem, és élveztem a táncot.
Mindkét nap elején és végén maghallgattuk a japán nemzeti himnuszt, és az iskola dalát, miközben fel- és lehúzták a nemzeti és az iskolai zászlót.
Az osztályfőnök nagyon megdícsért minket. Akik versenyeztek, azok nagyon odatették magukat, mindenki más pedig szívét-lelkét beleadta az éljenzésbe.

In Japan, children aged from 3 to 18 have PE festivals every year. This usually lasts for 2 days and the classes compete with each other.
My school rented a sports park (stand, 400 metres court, big grass yard) in another town for these two days. Everyone was told to arrive by which train at last. My homeroom teacher told me to meet up with someone so that I won't get lost, and in order to arrive early, I had to get on the 7:20 train in the middle of the city. For this, I had to wake up at 5, but I think it was worth it.
The stand was divided into four areas (red, white, blue and yellow) and every class had their areas on the stand (1C was at the blue stand). On the second day, everyone got a ribbon of the colour matching their stand, which we had to wear. Most of the girls used it as a hairband, but there were people who made wristbands and neckties out of it.
Most of the competitions were running: girl 100m, boy 100m, girl 1000m, boy 1500m, boys Sweden relay (100, 100, 200, 400m), boys relay, girls relay, clubs relay. My homeroom teacher ran 1000m together with my classmate. The teacher was fast, but when she arrived to the end of the court, she turned back to finish the race together with my classmate. And everyone was cheering on the stands.
There was also rope-pulling and obstacle run.
Also, all girls in the school were dancing together. The first year girls were dancing with pompoms. The ABCD girls (we have our PE together) made pink pompoms. The dance was simple, but still I was anxious before it.
Before they played the music, there were two whistle blows. At the first blow, one student of each class ran to the field to their position. And at the second, everyone ran together. Many of us were laughing and that 50-60 metres of running really cleared my mind. I enjoyed dancing at the end.
At the beginning and the end of both days, we listened to the national anthem of Japan and the school song, while the flags of the country and the school were pulled up.
The homeroom teacher really praised the class. Those who were out on the courst racing really did good, and those who stayed on the stand, we cheered with all our hearts.

中間テスト - harmadév közepi vizsgák // midterm exams

Október 18-án, 19-én és 20-án voltak az iskolában a harmadév közepi vizsgák. Japánban a diákok nem dolgozatokat vagy témazárókat írnak, ahogy haladnak előre az anyaggal, hanem a harmadév közepén és végén tesztet írnak minden tárgyból egyszerre.
Én úgy döntöttem, hogy minden tesztet leteszek japán nyelv és irodalmon és világtörin kívül. Amíg az osztálytársaim ezeket a vizsgákat írták, én egy másik teremben tanultam.
Mialatt írtuk a teszteket, egy tanár mindig benn volt felügyelni. A táblára nagy betűkkel fel volt írva, hogy '不正行為禁止!!', azaz csalni tilos.
A padon csak rotring, ceruzabél és radír lehetett kint. Minden mást el kellett zárni a táskába, azt pedig a szék alá tenni. A vizsgák alatt egy pisszenés sem hallatszott, csak ahogy a rotringok kopognak a papíron. Ha valaki leejtett valamit, a tanár ment érte.
Úgy éreztem, hogy a vizsgák egész jól mentek (kivéve a háztartástant, mert az nem arról szól, hogy hogyan takarítsunk ablakot, hanem hogy milyen enzim milyen tápanyagot bont le, milyen tápanyag milyen ételekben van, milyen ételeket készítenek szójababból milyen eljárással. Nagyon próbáltam megtanulni mindezt, quizleteket csináltam a különböző zsírsavaknak és cukroknak, de a teszt kifogott rajtam. Meg hát ha egy japán szakszöveget kell kiegészíteni a fehérjékről, akkor ne várjunk sokat a cserediáktól, aki a szöveg felét el sem tudja olvasni). Egyértelműen az angol ment a legjobban, aztán talán a kémia.
Minden tanár a saját tantárgyát javítja, és a saját óráján osztja ki a dolgozatokat. Otthon sok tanár elmondja hangosan, hogy ki hány pontot kapott, itt ezt soha nem teszik meg. Névsorrendben mindenki kimegy a tanári asztalhoz, és lefordítva kapja meg a tesztjét. A tanár csak az átlagot és a legmagasabb pontszámot közli az osztállyal.
A tesztekre való tanulásban eléggé elfáradtam, de úgy érzem, hogy ez egy jó tapasztalat volt. A következő kihívás a harmadév végi tesztek lesznek decemberben, és ugyanígy fogok próbálkozni, mint most.

The midterm exams took place on the 18th, 19th and 20th of October. In Japan, the students don't write tests as they advance with the subjects, but they write all tests at the same time at the middle and the end of each term.
I decided to take every subject except for Japanese language and literature and world history. When my class was writing these tests, I had self study in another room.
While we were writing the tests, a teacher was in the room, always looking at the students. '不正行為禁止!!', meaning it's forbidden to cheat was written on the board with big letters.
Only sharp pencil, the insides and eraser were allowed on our desks. Everything else had to be shut in our bags, and those we had to put under our chairs. During the exams, no one said a word. If someone dropped something, the teacher went to pick it up.
I think the tests went okay for me (except for home economics, cause the we don't study how to clean windows and how to cook but what nutritients can be found in what kinds of foods, which enzymes metabolise them etc. I tried really hard to study all this, made quizlets for the different kinds of fatty acids and sugars, but the test was impossible. Of course, if one has to fill out a Japanese text about proteins, you cannot expect much of the exchange student who cannot read half of the text). Obviously, the Enflish tests were the best, and after that, maybe Chemistry.
Every teacher corrects the tests of their own subjects, and gives them back on their lessons. In Hungary, many teacher says the points out loud, but here they don't. Everyone goes to the teacher's desk in alphabetic order and gets their tests upside down. The teacher only tell the average and the highest point.
I got very tired in studying for the tests, but it was a good experience. The next challenge will be the end of term exams in December, and I'm looking forward to that.

Noh

Pár héttel ezelőtt jött egy üzenet a körzetvezetőmtől, hogy október 8-án, hétfőn (nemzeti ünnep) lesz egy ingyenes Noh (tradicionális japán színház) előadás Tokióban, ha a többi diákkal van kedvünk, akkor menjünk el és nézzük meg.
Így hát hétfőn felkerekedtem, és alig több mint egy órás metrózás után elértem Tokió déli részét.
Ezt az előadást rendhagyó módon kifejezetten külföldieknek tervezték. A színdarab előtt volt egy másfél órás workshop, amiben angol nyelven elmagyarázták a Noh alapelemeit: tánc, ének, ritmus és játék. A színészek be is mutatták ezeket, és bevonták a közönséget is.
Az ének nagyon érdekes volt, mert a színészek a hasból, izomból nyomják fel a hangot, és sok éves gyakorlás kell hozzá.
Négyféle hangszert mutattak be: egy bambuszfuvolát és háromféle dobot, kettőt kézzel kellett ütni, egyet pedig ütővel.
A fuvolának nagyon magas, szinte fülsértő hangja volt, de meg lehetett szokni. Egy bizonyos szektorból a nézőket felhívták a színpadra, és akik a fuvolát próbálhatták ki, azok meg sem tudták szólaltatni a hangszert, úgyhogy ezen is nagyon nehéz játszani.
A dobokban leginkább az volt az érdekes, hogy mindegyiknek volt hívóhangja. A zenészek hangosan kiabáltak és kurjongattak mielőtt megszólaltatták a hangszereiket, ugyanazon az izomhangon, mint az énekesek. Amikor a négy hangszer együtt szólalt meg, az kifejezetten kaotikus volt, és biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akiknek megfájdulna a fejük tőle.
Ezután két nézőt felöltöztettek noh jelmezekbe - egy női és egy férfi szerepet. Elmagyarázták, hogy a Heian időszaktól (i.sz. 790 - i.sz. 1190) kezdve az a szokás, hogy a ruhák sokkal nagyobbak, mint a viselőjük, és ettől a színész nagyon pufóknak tűnik. Ellenben, a maszk, amit viselnek, kisebb mint az emberi arc, és ez egy erős kontrasztot ad.
Egy rövid szünet után elkezdődött az előadás. A történet elég egyszerű volt.
Három buddhista szerzetes úton van a fővárostól távol. Beesteledik és a barátok szállást keresnek - találnak is egy házat, ahol egy idős nő él. A nő először nem akarja őket beengedni, mert szegényes a háza, de végül igent mond a szerzeteseknek. Itt beszélgetnek egy keveset (ez a része az előadásnak eléggé unalmas volt, mert semmi mást nem csináltak, csak izomhangon beszéltek régi japánul), majd a nő elindul tűzifáért. Mielőtt viszont kimegy a házból, figyelmezteti a barátokat, hogy semmiképp se nézzenek be a hátsó szobába. A legfiatalabb barát gyanút fog, és erősködik, hogy nézzenek be a szobába, mert valami nincs rendjén. A főbarát ezért leszidja, de amikor mindenki elalszik, akkor a legfiatalabb barát mégiscsak benéz a szobába. Amit ott lát, az elborzasztja.
A szoba tele van emberi csontokkal és egyéb testrészekkel. Amikor ezt elmondja a többi barátnak, akkor rájönnek, hogy az itt élő nő nem más, mint Kurozuka démona. Mindannyian megijednek, és próbálnak elmenekülni.
Mielőtt viszont a szerzetesek elmenekülnek, a nő visszatér, immár démoni formájában. A szerzetesek előveszik imaláncaikat és imádkoznak az összes istenhez. Imáik lenyugtatják a démon haragját és az elszégyelli magát és elmenekül.
Az előadás vége után még benn lehetett maradni egy rövid kérdezz felelek szekcióra, ahol megint csak angolul válaszoltak a feltett kérdésekre.
Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert testközelből tapasztaltam meg a japán kultúra egy igen különleges részét.

A few weeks ago, there was a message from my AFS district leader that there was to be a free Noh (traditional Japanese theatre) play on Monday, the 8th of October (it was a national holiday that day), and that if we were interested with the other students, we should go and watch.
So on Monday, I got on the metro and in a little more than an hour I reached the southern part of Tokyo.
This play was specially designed for foreigners. Before the actual play, there was a workshop, where they introduced the main elements of Noh (all in English) : dance, singing, rhythm and play. The actors demonstrated these and they also involved the audience.
The singing was very interesting, because they push the air from their stomach, putting in all the muscles. One needs long years of practice to master this.
The actors introduced four instruments: one bamboo flute and three drums.
The flute had a very high, actually a bit disturbing voice. From a certain sectir they called the audience on the stage and the ones who tried the flute couldn't get the voice out of it, so I suppose it's very hard to master.
The most interesting thing about the drums is that they have a calling. Before hitting them, the musicians shout and whoop in the same muscle voice as the singers.
When playing on them at the same time, the four instruments have quite a chaotic sound. I'm sure that there are many people whose head starts to hurt when hearing it.
After that, two of the audience members were dressed in traditional Noh dresses. The narrator also described that from the Heian era (790AD - 1190AD), the dresses were purposefully bigger than the actor, so that the person seems fatter and bigger. On the other hand, the mask that they wear is smaller than the human face, so the two gives a strong contrast.
After a short break, the actual play started. The story was not so complicated.
Three Buddhist monks are on a pilgrimage far from the capital. They want to find a place to sleep for the night. They find a house, and the only person living there is an elderly woman. They ask of they can sleep there. First, the woman refuses, saying that she is poor and her house is not worthy of welcoming guests. Still, the monks convince her, and she lets them in. Here, they have a conversation (this part was a bit boring because they were talking in muscle voice in ancient Japanese and I didn't understand anything) about life.
The woman goes to get some firewood, but before she leaves, she tells the monks not to look in her room.
The youngest monk gets suspicious and tells the others to have a look at the room. The main monk scolds him. Still, when everyone is afraid, the youngest monk has a look, and what he sees there engrosses him.
The room is filled with bones and other human body parts. When he tells this to the others, they realise that the woman is the demoness of Kurozuka. They decide to run.
However, before the priests can leave the house, the woman returns, now in her demonic form.
The priests take their rosaries out and start to pray. They pray to all of the gods and their prayers soothe the anger of the demon. She gets ashamed of herself and flees.
After the end of the play there was a short Q&A section, where they answered our questions, again in English.
I am glad that I could experience this exciting part of the Japanese culture in such an unorthodox way.

10/2

A mai napom volt az iskolában talán az eddigi legjobb, úgyhogy gondoltam, leírom.
Reggel felszálltam az iskolabuszra, és fél 9 előtt érkeztem az iskolába. Magammal vittem a könyvem is, úgyhogy amíg az osztálytársaim angol könyvekkel voltak elfoglalva, addig én a Nagy Gatsby-t olvastam japánul.
Az első órában kérdőíveket töltöttünk ki, egyet az iskolai életről (szeretünk-e idejárni, vannak-e barátaink, az iskolai környezet megfelelő-e, odafigyelnek-e ránk rendesen a tanáraink), és egyet az iskolai fesztiválról (vélemény, javaslatok).
A második órám kokugo volt (japán nyelv és irodalom). Ilyenkor nem magyon figyelek, hanem japán írásjeleket tanulok, de fél füllel hallgatom, amit mondanak. Épp egy régi japán szöveget vesznek, és rájöttem, hogy ez tökre érdekel, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a harmadik harmadévben, ha lesz már olyan szinten a japánom, akkor megpróbálok becsatlakozni az órákba.
A harmadik órám angol kommunikáció volt. Minden kedden anyanyelvi tanár tartja az órát, és most is ő volt, és egy csapatjátékot játszottunk. A játék lényege az volt, hogy kitört a zombiapokalipszis, és el kellett jutnunk az iskolából egy másik szigetre. A csapatunkhoz hozzá kellett adni 4 karaktert, összesen 10 választási lehetőség közül. Minden karakternek volt előnye és hátránya, és csoportként kellett eldöntenünk, hogy melyik négyet választjuk. Ezeket az érveket el is kellett mondanunk, és minden helyes mondatért plusz egy napot kaptunk.
Miután minden csoport elkészült, a tanár elmondta, hogy melyik karakter hány plusz napot ér (vagy épp mínusz napot).
Voltak kombók is, pl ha az irigy tudós együtt volt a csapatban a Japán elnökével, aki gazdag, akkor a tudós kifejleszti az ellenszert, és plusz 6 napot kap a csapat.
Az én csapatom két napig élte túl (2 pontot szereztünk), az első helyen végzett csoport pedig 20 napig, de nagyon sokat nevettünk közben.
A negyedik órám angol nyelvtan volt, ahol minden héten egyszer tollbamondás tesztet írunk. Hét mondatot kell leírni angolul, és lefordítani japánra, és olyan érzésem van, hogy fejlődöm a fordításban is.
Ebéd után elindultunk informatikaórára.
Az iskolám nagyon erős baseballban, a baseball szakkör idén az országos top 8-ban volt. A baseball klub tagjai külön osztályt alkotnak.
Ahogy a számtech terembe megyünk, elhaladunk a baseball osztályok mellett. Az odajáró fiúk amikor meglátnak engem, mindig hangos 'Hello!' kiáltásokkal köszöntenek, úgyhogy általában ilyenkor nagyon szégyenlős leszek.
Ma viszont úgy döntöttem, hogy viszonzom a köszöntést, úgyhogy amikor valaki köszönt, hogy Hello, én hangosan, mosolyogva visszaszóltam, hogy Konnichiwa. A fiúk nagyon meglepődtek, hogy japánul szóltam hozzájuk, és a barátommal, akivel együtt mentem órára, addig nem bírtuk abbahagyni a nevetést, amíg el nem értünk a teremig.
Ezután még volt egy kémia és egy világtöri órám, majd hazamenetel előtt az ofő ellenőrizte mindenki kinézetét. Megnézte, hogy nem túl hosszúak-e a körmeink, nincs-e kilyukasztva a fülünk, nincs-e felhajtva a szoknyánk, és hogy megfelelő-e a hajunk hossza (akinek a válla alá ér, annak össze kell kötnie).
Így nézett ki a mai napom. A hazafelé úton folyamatosan mosolyogtam. Remélem, hogy sok ilyen napom lesz még az évben.

Today was one of the best days of school so far, so I thought I would like to share it with everyone.
In the morning I got on a schoolbus, and arrived to school before half past 8. I brought my book with me, so as my classmates were reading English books, I was reading The Great Gatsby in Japanese.
In the first period, we filled a questionnaire about school life (do we have friends, is the school environment good, do the teachers pay enough attention to us) and one about the school festival (impressions, ideas).
The second period was kokugo (Japanese language and literature). I don't really pay attention on kokugo, I study Japanese kanji, but still I listen to what they say a bit. Now the class is talking about an old Japanese story, and I kind of realised that I'm interested in it, so if my Japanese level is high enough, I might try to join these lessons from the third trimester.
The third period was English communication. Every Tuesday, we have a native teacher, and this time we played a game with him. We were divided into groups of 5.
The backstory of the game was that there is a zombie apocalypse, and our team had to get to an island that is safe. There were some characters waiting to join our team.
The teacher introduced ten characters and we had to choose four out of them. Every character had merits and demerits. We had to say our reasons too, and every correct sentence was worth an extra day.
Then the teacher said how many plus or minus days does each character worth. There were also some combos. For example, if you put the greedy scientist in the group with the leader of Japan who has much money, the scientist will find the cure for the zombie disease and the team gets a bonus of 6 days.
My team ended with 2 days, and the winner team got 20, and we laughed a lot.
The next lesson was English grammar. Every week, we have a dictation test, where we have to write down 7 sentences correctly and then translate them to Japanese. I'm getting better at the Japanese translation, so I was proud of myself.
After lunch, we had to move to the computer room for computer class.
My school is very strong in baseball, the team got in the top 8 in the country this year. The baseball club is a different class, and we bypass those classes on the way to computer class.
When the baseball boys see me they always greet me with loud hellos (in English) and it always makes me shy.
However today I decided to return the greeting, so when the boys started saying hello I said Konnichiwa loud and smiling. The boys were really surprised that I was using Japanese and their reaction was so funny that we couldn't stop laughing until we reached the computer room.
After that I had Chemistry and World History.
Before going home, my homeroom teacher checked everyone's looks. She made sure that our nails weren't too long, our ears weren't pierced, our skirts weren't folded up, and she also checked the length of our hair (if the hair is below the shoulders we have to tie it up).
This was my day today. As I was going home, I was smiling all the time. I hope I'll have many days like this throughout my year.