A japán diákok nagyrésze az órák után szakkörökre jár, és ezek a szakkörök általában a közösségi élet egyik központjaként szolgálnak. Az AFS a cserediákokat is nagyon bátorítja arra, hogy lépjenek be egy klubba.
Az iskolámban majdnem 50 klub van. Ennek nagyjából a fele sport, a másik fele kulturális klub.
Eleinte a japán íjászathoz akartam csatlakozni, de amikor szeptemberben megkérdeztem erről a klubvezető tanárt, akkor el lettem hajtva, hogy most év közepe van, nincs szabad íj meg ruha, jöjjek vissza áprilisban. Így változott a nagy terv (utólag mondom, hogy egyáltalán nem bántam meg) és a kalligráfia klubhoz csatlakoztam be októbertől.
Ahogy október harmadikán beléptem a kalligráfiaterembe, majdnem az összes klubtag rámugrott, hogy kawaii, folyton beszéltek és látványosan hüledeztek azon, hogy beszélek japánul. A klubban kevesebb, mint huszan vagyunk, első- és másodévesek, és csak egy fiú.
Az első klubomon a többiek művet választottak, amit a második harmadévben szeretnének írni. Én előre mondtam a tanárnőnek, hogy még soha semmi közöm nem volt a kalligráfiához, úgyhogy szeretnék legelölről belevágni a dolgokba. És a tanárnő mondta, hogy akkor vízszintes vonal.
Nevetségesnek hangzik, de ecsettel szép vízszintes vonalat húzni nagyon nehéz. A legegyszerűbb vonal 4 mozdulatból áll. Meg még hadd tegyem hozzá, hogy az elején azt sem tudtam, hogy hogyan fogjam meg az ecsetet (teljesen függőlegesen kell tartani).
Októberben és november nagyrészében csak az alapvonásokat gyakoroltam. Egyáltalán nem volt izgalmas, de nem bánom, mert hasznos volt, és valamiért élveztem. Amikor végre valamit sikerült szépen leírnom, akkor nagyon örültem, és jó volt látni, ahogy hétről hétre fejlődöm.
November vége felé a tanárnő mindenkinek kiosztott egy nyomtatványt, hogy innentől kezdve a harmadév végéig mindenki ezt fogja írni. Megkérdeztem, hogy én is csinálom-e, és a tanárnő visszakérdezett, hogy megpróbálom-e. Kaptam az alkalmon, és igent mondtam.
A többiek is nagyon nehéznek találták ezt a művet, én meg nyilván még nehezebbnek, de majd szétvetett a boldogság, hogy igazi írásjeleket írok (bármilyen ügyetlen is voltam).
Eleinte 4 írásjelenként, asztaloknál gyakoroltunk, de decemberben áttértünk nagy papírra. A nagy papír alatt azt értem, hogy hosszabb, mint másfél méter, vékony, és mivel nem fér fel az asztalra, ezért a földön írunk.
Ha valaki odahívja magához a tanárnőt, akkor ő odatipeg a saját ecsetjét és a sötét narancssárga tintáját és kijavítja az írásunk, miközben folyamatosan mondja, hogy mire kell jobban figyelnünk. Az ilyen javítások után mindig jobb lett egy picivel az írásom, és hiába még mindig én voltam a lehető legügyetlenebb, úgy gondolom, hogy nagyon gyorsan fejlődtem.
Egy kínaiul beszélő barátom lefordította nekem a szöveget. A jelentése az volt, hogy 'szép az idő, az ég és a szél békés, nézz fel az égre és vedd észre hogy az univerzum hatalmas'. Miután ezt megtudtam, még egy kicsivel jobb lett az írásom.
Egyszer javítás után a tanárnő felnézett rám, és elmagyarázta, hogy a kalligráfusok aláírják a munkáikat. Megkérdezte, hogy mi legyen a nevemmel, készítünk-e nekem japán nevet. Azonnal felcsillant a szemem, és mondtam igent. Először a tanárnő ötletelt vagy 10 percig, írogatott írásjeleket a Fu, rou és ra hangokra, és kérdezte, hogy tetszik-e. Végül kihozott a szertárból egy japán nagyszótárat, hogy válasszak. Közben éreztem magamon a többiek tekintetét, és mindenki mosolygott, vagy azért, mert érezték, hogy ez egyfajta újjászületés nekem, vagy csak szimplán azért, mert kawaii volt a lelkesedésem. Végül a 冨, 朗 és 羅 írásjelekre esett a választásom. Az első szerencsét és anyagi javakat jelent, a második egy melléknév, visszafogott, boldog jelentéssel, a harmadik pedig azt jelenti, hogy finom, vékony selyem.
Az új japán nevem rányomta a bélyegét nem az egész napomra, inkább az egész hetemre, nagyon örültem neki. Hétvégén is gyakoroltam, hogy szépen rá tudjam írni a munkáimra, meg magát a művet is gyakoroltam.
A harmadév utolsó szakkörén egyesével felakasztottuk a munkáinkat a táblára, hogy a tanárnővel távolabbról is megnézzük, hogy teljes egészében hogy néz ki a dolog. A tanárnő nagyon megdícsért, hogy rövid időn belül mennyit fejlődtem, és hogy most egy picit a munkát pihentessük, mert elkészítem a saját különbejáratú pecsétem.
A tanárnő felírta egy kőhasábra a nevem első írásjelét, és én egy vékony vésővel kivéstem. Ezt majd a munkáimra fogom rányomogatni.
Miután elkészültem a pecséttel, még volt időm egyszer írni, és talán eddig a legszebben sikerült munkámat készítettem el. Hihetetlenül büszke voltam magamra, és vittem is megmutatni a tanárnőnek, vigyorogva, mint egy óvodás. A tanárnő visszamosolygott rám, megint megdícsért, és hozzátette, hogy akkor se hagyjam abba a kalligráfiát, amikor hazamegyek, hanem otthon is folytassam.
A kalligráfiateremből vittem haza papírt, hogy a téli szünetben is tudjak gyakorolni, és remélhetőleg a harmadik harmadévben még ügyesebben tudok majd írni.
Az iskolámban majdnem 50 klub van. Ennek nagyjából a fele sport, a másik fele kulturális klub.
Eleinte a japán íjászathoz akartam csatlakozni, de amikor szeptemberben megkérdeztem erről a klubvezető tanárt, akkor el lettem hajtva, hogy most év közepe van, nincs szabad íj meg ruha, jöjjek vissza áprilisban. Így változott a nagy terv (utólag mondom, hogy egyáltalán nem bántam meg) és a kalligráfia klubhoz csatlakoztam be októbertől.
Ahogy október harmadikán beléptem a kalligráfiaterembe, majdnem az összes klubtag rámugrott, hogy kawaii, folyton beszéltek és látványosan hüledeztek azon, hogy beszélek japánul. A klubban kevesebb, mint huszan vagyunk, első- és másodévesek, és csak egy fiú.
Az első klubomon a többiek művet választottak, amit a második harmadévben szeretnének írni. Én előre mondtam a tanárnőnek, hogy még soha semmi közöm nem volt a kalligráfiához, úgyhogy szeretnék legelölről belevágni a dolgokba. És a tanárnő mondta, hogy akkor vízszintes vonal.
Nevetségesnek hangzik, de ecsettel szép vízszintes vonalat húzni nagyon nehéz. A legegyszerűbb vonal 4 mozdulatból áll. Meg még hadd tegyem hozzá, hogy az elején azt sem tudtam, hogy hogyan fogjam meg az ecsetet (teljesen függőlegesen kell tartani).
Októberben és november nagyrészében csak az alapvonásokat gyakoroltam. Egyáltalán nem volt izgalmas, de nem bánom, mert hasznos volt, és valamiért élveztem. Amikor végre valamit sikerült szépen leírnom, akkor nagyon örültem, és jó volt látni, ahogy hétről hétre fejlődöm.
November vége felé a tanárnő mindenkinek kiosztott egy nyomtatványt, hogy innentől kezdve a harmadév végéig mindenki ezt fogja írni. Megkérdeztem, hogy én is csinálom-e, és a tanárnő visszakérdezett, hogy megpróbálom-e. Kaptam az alkalmon, és igent mondtam.
A többiek is nagyon nehéznek találták ezt a művet, én meg nyilván még nehezebbnek, de majd szétvetett a boldogság, hogy igazi írásjeleket írok (bármilyen ügyetlen is voltam).
Eleinte 4 írásjelenként, asztaloknál gyakoroltunk, de decemberben áttértünk nagy papírra. A nagy papír alatt azt értem, hogy hosszabb, mint másfél méter, vékony, és mivel nem fér fel az asztalra, ezért a földön írunk.
Ha valaki odahívja magához a tanárnőt, akkor ő odatipeg a saját ecsetjét és a sötét narancssárga tintáját és kijavítja az írásunk, miközben folyamatosan mondja, hogy mire kell jobban figyelnünk. Az ilyen javítások után mindig jobb lett egy picivel az írásom, és hiába még mindig én voltam a lehető legügyetlenebb, úgy gondolom, hogy nagyon gyorsan fejlődtem.
Egy kínaiul beszélő barátom lefordította nekem a szöveget. A jelentése az volt, hogy 'szép az idő, az ég és a szél békés, nézz fel az égre és vedd észre hogy az univerzum hatalmas'. Miután ezt megtudtam, még egy kicsivel jobb lett az írásom.
Egyszer javítás után a tanárnő felnézett rám, és elmagyarázta, hogy a kalligráfusok aláírják a munkáikat. Megkérdezte, hogy mi legyen a nevemmel, készítünk-e nekem japán nevet. Azonnal felcsillant a szemem, és mondtam igent. Először a tanárnő ötletelt vagy 10 percig, írogatott írásjeleket a Fu, rou és ra hangokra, és kérdezte, hogy tetszik-e. Végül kihozott a szertárból egy japán nagyszótárat, hogy válasszak. Közben éreztem magamon a többiek tekintetét, és mindenki mosolygott, vagy azért, mert érezték, hogy ez egyfajta újjászületés nekem, vagy csak szimplán azért, mert kawaii volt a lelkesedésem. Végül a 冨, 朗 és 羅 írásjelekre esett a választásom. Az első szerencsét és anyagi javakat jelent, a második egy melléknév, visszafogott, boldog jelentéssel, a harmadik pedig azt jelenti, hogy finom, vékony selyem.
Az új japán nevem rányomta a bélyegét nem az egész napomra, inkább az egész hetemre, nagyon örültem neki. Hétvégén is gyakoroltam, hogy szépen rá tudjam írni a munkáimra, meg magát a művet is gyakoroltam.
A harmadév utolsó szakkörén egyesével felakasztottuk a munkáinkat a táblára, hogy a tanárnővel távolabbról is megnézzük, hogy teljes egészében hogy néz ki a dolog. A tanárnő nagyon megdícsért, hogy rövid időn belül mennyit fejlődtem, és hogy most egy picit a munkát pihentessük, mert elkészítem a saját különbejáratú pecsétem.
A tanárnő felírta egy kőhasábra a nevem első írásjelét, és én egy vékony vésővel kivéstem. Ezt majd a munkáimra fogom rányomogatni.
Miután elkészültem a pecséttel, még volt időm egyszer írni, és talán eddig a legszebben sikerült munkámat készítettem el. Hihetetlenül büszke voltam magamra, és vittem is megmutatni a tanárnőnek, vigyorogva, mint egy óvodás. A tanárnő visszamosolygott rám, megint megdícsért, és hozzátette, hogy akkor se hagyjam abba a kalligráfiát, amikor hazamegyek, hanem otthon is folytassam.
A kalligráfiateremből vittem haza papírt, hogy a téli szünetben is tudjak gyakorolni, és remélhetőleg a harmadik harmadévben még ügyesebben tudok majd írni.
Most of the Japanese students addend clubs after lessons, and clubs serve as a sort of centrum for social life. AFS encourages their students to attend clubs as well.
My school has almost 50 clubs. Around half of them are sports, the other half are cultural clubs.
First, I wanted to join Japanese archery, but when I asked the club teacher, he sent me away, saying that now it's the middle of the year, there are no free bows or clothes, come back in April. So the big plan changed (and I didn't regret it at all), so I joined calligraphy club from October.
As I entered the calligraphy room on the 3rd of October, almost all of the club members were in my face (in the good meaning), saying that I'm kawaii, being surprised that I speak Japanese. There are around 20 people in my club, all first and second years, and only one boy.
The first time I went there, everyone chose a work that they wanted to write in the second trimester. Previously, I told the teacher that I've never done calligraphy before, so I would like to start from the very beginning.
So I did. I started from the horizontal line. It sounds a bit ridiculous, but it's harder than one would think. The most basic horizontal line consists of 4 movements. And let's add the fact that at the beginning I didn't even know how to hold the brush (apparently I have to hold it vertically).
In October and most of November, I practiced the basic lines. It was not at all interesting, actually kind of the opposite, but I still loved every minute of it because I knew that every moment I was getting better.
Around the end of November, the teacher gave everyone a print, saying that from now on, everyone writes the same thing. I asked her if I do it too, and she casually threw the question back at me asking if I want to try.
I sensed that it was my chance and said yes.
All of the people found it hard, so of course I found it even harder, but I couldn't be happier, because I was writing kanji, Japanese characters.
First, we practiced by writing 4 characters only, sitting at tables. However, we soon changed to bigger papers (and with that, I mean papers that are longer than one and a half metre), and we moved to the ground as it's too big for the tables.
My school has almost 50 clubs. Around half of them are sports, the other half are cultural clubs.
First, I wanted to join Japanese archery, but when I asked the club teacher, he sent me away, saying that now it's the middle of the year, there are no free bows or clothes, come back in April. So the big plan changed (and I didn't regret it at all), so I joined calligraphy club from October.
As I entered the calligraphy room on the 3rd of October, almost all of the club members were in my face (in the good meaning), saying that I'm kawaii, being surprised that I speak Japanese. There are around 20 people in my club, all first and second years, and only one boy.
The first time I went there, everyone chose a work that they wanted to write in the second trimester. Previously, I told the teacher that I've never done calligraphy before, so I would like to start from the very beginning.
So I did. I started from the horizontal line. It sounds a bit ridiculous, but it's harder than one would think. The most basic horizontal line consists of 4 movements. And let's add the fact that at the beginning I didn't even know how to hold the brush (apparently I have to hold it vertically).
In October and most of November, I practiced the basic lines. It was not at all interesting, actually kind of the opposite, but I still loved every minute of it because I knew that every moment I was getting better.
Around the end of November, the teacher gave everyone a print, saying that from now on, everyone writes the same thing. I asked her if I do it too, and she casually threw the question back at me asking if I want to try.
I sensed that it was my chance and said yes.
All of the people found it hard, so of course I found it even harder, but I couldn't be happier, because I was writing kanji, Japanese characters.
First, we practiced by writing 4 characters only, sitting at tables. However, we soon changed to bigger papers (and with that, I mean papers that are longer than one and a half metre), and we moved to the ground as it's too big for the tables.
If someone calls the teacher over, she comes to us bringing her dark orange ink to correct our work. She tells us where to pay more attention, and how to become better. After these corrections, my writings always became better, and even though I was still the least skillful person in the room, I was getting better and better fast.
Once, my Chinese-speaking friend traslated the work to me. It had a meaning like 'the weather is nice, the wind if peaceful. Look up to the sky and realise that the universe is huge.' After understanding the meaning, I became even better at writing.
Once after having corrected my work, the teacher explained that calligraphers always sign their works. She just looked at me and said: 'What will you do with your name? Do you want to make a Japanese name?' I said yes at the same moment.
For about 10 minutes, the teacher was just writing random characters for the sounds of Fu, rou and ra, asking me if I like them. After 10 minutes, she brought a Japanese dictionary from the wardrobe, and told me to choose. I also felt everyone's eyes on me, everyone was smiling, either because they knew that it was some sort of rebirth for me, or just because my enthusiasm was kawaii. In the end, I chose the characters 冨, 朗 and 羅. The first means literal and material fortune, the second is an adjective meaning happy, serene, and the third means silk.
For about 10 minutes, the teacher was just writing random characters for the sounds of Fu, rou and ra, asking me if I like them. After 10 minutes, she brought a Japanese dictionary from the wardrobe, and told me to choose. I also felt everyone's eyes on me, everyone was smiling, either because they knew that it was some sort of rebirth for me, or just because my enthusiasm was kawaii. In the end, I chose the characters 冨, 朗 and 羅. The first means literal and material fortune, the second is an adjective meaning happy, serene, and the third means silk.
Getting my Japanese made not only my day, but I think also my week. On the weekend, I practiced writing my name so that I can sign my work beautifully.
On the last club of the trimester, we hung our works on the blackboard (one by one, while the others were still working) to have a look at it from the distance. When I hung my work, the teacher praised me for all the progress I've made. Then, she told me to rest the writing for a while to make my own stamp.
She wrote the first character on a piece of stone, and I carved it. I will also stamp all of my works with this.
After finishing carving, I had time to write the same work once again. It turned out to be the best so far, so as if I was a kindergarten child, I took it to the teacher, smiling widely, showing her my work. She smiled and nodded, saying that it's good. She also told me not to skip calligraphy when I go home, but to find a place when I can do it and continue.
I brought paper home from the calligraphy room so that I can practice in the winter holiday too. Hopefully in the third trimester, I'll be even better than before.
No comments:
Post a Comment