文化祭 - Iskolai fesztivál // School festival

A japán felső középiskolás diákok iskolaévének egyik fénypontja a bunkasai, azaz az iskolai fesztivál. Az osztályok feldíszítik a termüket és két napon keresztül várják a látogatókat; a legnépszerűbb koncepciók a teázó és az úgynevezett obakeyashiki, amit én horrorszobának hívok. Ezeknek az a lényege, hogy az egész termet elsötétítik, egy utat hoznak létre, és ahogy a látogatók kis csoportokban végigmennek, az osztály tagjai ijetszgetik őket. A legjobb ilyen horrorszobáknak tematikája van, pl Piroska és a farkas vagy Kleopátra egyiptomi császárnő, és néha még egy kis háttértörténet is jár hozzájuk.
Ez a fesztivál az én iskolámban szeptember 28-29-én jött el. Az osztályom bubble tea-t árult, ami egy Ázsiában népszerű ital.
Az utóbbi három hetet készülődéssel töltöttük, minden kedden és csütörtökön mindenki benn maradt a suliban órák után.
27-én csütörtökön az összes óra elmaradt, hogy az osztályok tudjanak készülni a fesztiválra. Reggel 11-től majdnem este 6-ig folyton dolgoztunk, csak fél órára álltunk meg ebédelni.
Pénteken mindenki ugyanúgy jött suliba, mint bármelyik másik nap, de mind nagyon izgultunk. Az első órában az összes diák lement az udvarra, ahol egy ceremónia keretében megnyitották a fesztivált.
Ezután az osztály visszament a termébe, átvettük az italokat, feltöltöttük a hűtőt (őszintén szólva fogalmam sincs, hogy honnan szereztük), felvettük a osztálypólót és vártuk a vendégeket. Az első nap csak iskolán belüli volt és a többi diákot vártuk.
Az első órában nem volt semmi dolgom, úgyhogy megnéztem az iskolai zenekar előadását (kb 70 diák különböző hangszereken játszik, most Disney dalokat adtak elő), aztán ellátogattam a kalligráfia szakkör termébe, ahol egy kis kiállítást rendeztek be (októbertől csatlakozom a szakkörhöz). 11:00 és 12:00 között én is a teremben voltam és árultam. A feladatom az volt, hogy szívószálat adjak a vevőknek, és megköszönjem, hogy nálunk vásároltak. Nem túl fontos feladat, de én élveztem.
Az aznapi adag másfél óra alatt elfogyott, tehát pont akkor, amikor én is ott voltam. Amikor eladtuk az utolsó teát, az osztály és az osztályfőnök együtt kezdett el éljenezni és tapsolni.
Ezután, mivel egyértelműen nem volt dolgunk, mindenki mehetett, amerre látott.
Az osztályomban van egy kínai lány, és vele mentem körbe az iskolában. A norvég barátom osztálya tésztát árult, úgyhogy ott megebédeltünk, utána ettünk sütit és fagyit.
Az első nap délután 1-kor véget ért, utána feltakarítottunk és mehettünk haza. Én még a vonatállomáson vettem 3 könyvet átszámítva 810 forintért, úgyhogy nagyon boldog voltam, de az egy másik történet.
A második nap nyílt nap volt, úgyhogy bárki jöhetett.
Rögtön reggel 9:30-tól 11:00-ig megint a teremben voltam, ezúttal a hűtőt felügyeltem. Eljött a fogadócsaládom is, aminek külön örültem, mert az volt az utolsó napom velük (ők csak egy egy hónapos, úgynevezett welcome family voltak).
Ismét eladtuk az összes italt másfél óra alatt, úgyhogy megint megtapsoltuk magunkat, és mentünk körbe a többi osztályban. Én még egy kis időt töltöttem a családommal, aztán végignéztem az iskolai beszédversenyt. Kb 30 tanuló indult, és különböző nyelveken tartottak beszédeket - a legtöbben angolul, de volt japán, kínai és koreai beszédek is.
Ezután jött két másik cserediák barátom, és velük töltöttem együtt egy kis időt, de 3-kor vége lett a fesztiválnak és nekik haza kellett menniük, nekem pedig maradnom kellett takarítani.
Az egész takarítás két órát vett igénybe, leszedtünk minden díszítést és feltakarítottuk a termet.
A bemondóban mondták be a záróceremóniát. Az osztályomat külön megdícsérték a díszítésért, úgyhogy még büszkébbek voltunk magunkra.
Korábban is ellátogattam már hasonló fesztiválra, de most, hogy mi csináltuk, sokkal izgalmasabb volt. Úgy érzem, hogy az osztályomhoz is közelebb kerültem, és igazán jól éreztem magam ezalatt a két nap alatt.

One of the most exciting highlights of a Japanese high school student's year is the bunkasai, the school festival.
The classes decorate their homerooms and they welcome visitors from other classes; the most popular concepts are cafés and so-called obakeyashikis, which I call horror rooms. These classrooms are completely dark, and there is a road which the visitors take in small groups, while occasionally being scared by the members of the said class. The best rooms of this kinds have a theme, such as Little Red Riding Hood or Cleopatra, and sometimes there is also a short backstory.
This festival was on the 28th and the 29th of September in my school. My class was selling bubble tea, a popular drink in Asia.
We have been preparing for the past 3 weeks, everyone stayed in the class until 6 every Tuesday and Thursday.
The whole day of the 27th was preparation, no classes were held. We were working from 11am until almost 6pm, only stopping for half an hour to have lunch.
On Friday, everyone came to school as if it was a normal schoolday, but we were all very excited deep down.
In the first period, all students went to the school playground and the festival was opened.
Then we returned to our rooms and we did some final preparations. We recieved the drinks, filled the fridge (to be honest I have no idea where we got it from), changed to the class T-shirts and got ready to welcome the visitors.
The first day was only for the students, so we were welcoming other students of the school and sometimes teachers.
In the first shift, I didn't have anything to do so I watched the performance of the brass band (about 70 students playing different instruments, performing Disney songs), and then I visited the exhibition of the calligraphy club, which I plan to join from October.
From 11am to 12pm, I had a shift in the classroom. My task was to give straws to the guests and thank them. It's not that important but I had fun doing it.
The drinks of that day were sold out in one and a half hour, so we sold the last one when I was there too. When we handed out the drink, the class and the homeroom teacher started to clap and cheer at the same time.
After that, we could go wherever we wanted. There is a Chinese girl in my class, and I went around the school with her. The class of my Norwegian friend sold pasta, so we had lunch there, and then we ate cookies and icecream.
The first day ended at 1pm, then we cleaned the room and we went home. I bought 3 books for around 3 dollars in a store close by, so I was extremely happy, but that's another story.
The second day was an open day, so anyone could come.
From 9:30am to 11am I had a shift, this time I was responsible for the fridge. My host family also came, and I was happy for it because it was my last day with them (they were only a so-called welcome family, only hosting me for a month).
Again, we sold all the drinks in one and a half hours, so we gave ourselves a round of applause and then went around the school. I spent some time with my family and then I watched the speech contest. Around 30 students gave speeches in different topics, mostly in English, but there were Japanese, Chinese and Korean speeches too.
After that, two exchange student friends came and I spent a few time with them, but the festival ended at 3 and we parted.
We cleaned the room in 2 hours. We listened to the closing ceremony in the speaker. My class was praised for the decorations so we were even more proud of ourselves.
I have been to festivals like this before, but now that I was a part of it, it was a lot more fun. I feel like I got closer to my class and I had a great time in those two days.

Egy hónapja Japánban // One month in Japan

Szeptember 22-én értem el az egy hónapos mérföldkövet Japánban. Kétségtelenül életem legizgalmasabb és legmozgalmasabb hónapja volt, és izgatottan várom a maradékot. Ezalatt az egy hónap alatt barátokat szereztem a világ minden pontjáról, megismertem két varázslatos családot, és része lettem egy folyamatosan álmos, de mégis pezsgő, jókedvű és segítőkész osztálynak.
Honvágyam egyelőre nincs, de biztos vagyok benne, hogy az az idő is el fog jönni.
Előre tudtam, hogy a japánok egy úgynevezett csoport-orientált társadalomban léteznek, de teljesen lenyűgöz, hogy ez gyakorlatban mennyire hatékony. Lehet itt szó arról, hogy reggel valahogy még három ember felfér az egyébként tele vonatra, mert az emberek áthajtogatják magukat. Lehet itt arról szó, hogy az osztálytársam kérdés nélkül megszakítja a saját töri beadandójának írását, hogy nekem segítsen megfogalmazni a sajátomat, mert nem tudom még rendesen kifejezni magam japánul, még akkor is, ha ő tudja, hogy így a sajátját a szabadidejében kell megírnia. Lehet itt arról szó, hogy ebédnél mindig megosztjuk az édességet, amit hoztunk, és hogy néha csak azért veszünk valami kis csokit, hogy a barátainkkal együtt ehessük meg.
De főként arról a mondatról van szó, amit a kokugo tanárom mondott pár napja: 'Nincs értelme annak, ha a tudást magunknak halmozzuk fel. Azért ülünk csoportban kokugo órán, hogy segítsünk egymásnak, és megosszuk mindazt, amit tudunk, hogy együtt tudjunk haladni.'
Biztos vagyok benne, hogy sok hibát vétek, de ezt a japánok nem mondják maguktól, hanem rá kell jönnöm. Ha megkérdezem, hogy ez meg az így helyes-e, vagy hogy hogyan csináljam, akkor elmondják, de egyébként hagyják, hogy magamtól találjam ki, hogy pontosan hogyan is kell cselekednem. Pont ezért nem is tudom nagyon behatárolni, hogy mikor hibáztam, volt már arra példa, hogy azt hittem, hogy tök bunkó voltam, de kiderült, hogy minden rendben volt, és biztos van példa az ellentétes esetre is.
A látvánnyal nem tudok betelni. A városoknak is megvan a maga esztétikája, de a vidéki területek egyszerűen gyönyörűek.
Biztonsággal kijelenthetem, hogy szeretek itt lenni. Minden nap azon veszem észre magam, hogy ok nélkül mosolygok, miközben gyaloglom az utcán. Egyelőre nem szeretnék a jövőbe nézni, mert szerintem ez az első olyan időszakom, amikor valóban csak az ittben és a mostban élek. Ha viszont tényleg következtetést kell levonnom a jövővel kapcsolatban, akkor azt kell mondjam, hogy egy felejthetetlen évnek nézek elébe.

I have reached the milestone of being in Japan for a month on the 22nd of September. Without doubt this was the most exciting and hectic month of my life, and I'm looking forward to the rest.
During this one month I have made friends from all around the world, met with two wonderful families, and I became part of a constantly sleepy, but still lively and extremely helpful class.
I am not homesick yet, but I'm sure that time will come too.
I knew before that the Japanese people exist in a so-called group-oriented society, but I am extremely amazed by how effective it is.
I might be talking about those extra 3 people who can still get on the completely  crowded train in the morning, because people reorganise themselves so that all the people can fit in.
I might be talking about how we share our sweets after lunch, or that sometimes we obly but some chocolates to eat together with our friends.
I might be talking about my classmate stopping writing his own history essay to help me phrase mine during the whole lesson, because I don't have the abilities to write my own, knowing that now he has to write his own at home.
But I am mostly talking about what my kokugo teacher told us just the other day: 'There is no point in piling up knowledge for ourselves. The reason we are siting in groups on kokugo lessons is to share our knowledge and make progress together.'
I'm sure I have made a lot of mistakes, but Japanese people don't tell these to others, so I have to realise my mistakes on my own. If I ask them whether what I was doing was correct, or how to do something, they'll tell me, but otherwise I have to figure out if I was acting the right way. Because of this it is very hard to tell whether I was acting right or wrong. There were already some cases where I thought I was completely rude but then it turned out that there was no problem, and I'm sure there are examples for the opposite too.
Japan is beautiful. The cities have their own aesthetic, but the country is simply breathtaking.
I can say with certainty that I am happy here. Everyday I notice that I'm smiling without a reason while I'm walking on the streets. For now I wouldn't like to look in the future, because I think this is my first era when I'm really living in the here and now. However, if I really have to, I am sure that this is just a beginning of a wonderful year.

Az első igazi földrengésem // My first real earthquake

Minden pénteken a hatodik órám angol kommunikáció. Ez most is így volt, és próbáltam nem elaludni, ami többé-kevésbé sikerült is, bár az tény, hogy nagyon álmos voltam.
Nem tudom, hogy mikor kezdődött a földrengés, csak azt tudom, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy a székem finoman előre-hátra ringatózik. Alig volt érezhető, egyszerre maximum 2-3 centit mozdult, és a mozgás is lassú és egyenletes volt. Nem tudtam, hogy mi ez, úgyhogy figyelmen kívül hagytam.
Aztán egy osztálytársam a néma csendben megszólalt, és csak annyit suttogott, hogy jishin, ami nem meglepő módon annyit tesz, hogy földrengés.
Szerintem mondanom sem kell, hogy a szívem azonnal megugrott. Egy barátnőmmel összenéztem, és ő csak bólintott, hogy bizony, ez egy jishin. Többen engem néztek, figyelvén, hogy rendben vagyok-e, mert tudták, hogy ez az első földrengésem.
A rengésnek hamar vége lett, és az óra folytatódott tovább.
Pár percen belül megszólalt a hangosbemondó. Teljesen tárgyilagos módon a következő mondatok hangzottak el: 'Elnézést az óra közbeni zavarásért. Az előbb megmozdult a föld.'
Az osztálytársaim abban reménykedtek, hogy hazaküldenek minket, elvégre a földrengés természeti katasztrófa, és mi most épp átéltünk egyet, úgyhogy menjünk haza. Spoiler alert, nem mentünk haza.
A bemondóban elmagyarázták, hogy a rengés epicentruma Fukushima környékén volt, és hogy figyeljünk, mert lehetnek utórengések. A bemondó elnémult, és folytatódott az óra, de onnantól teljesen ébren voltam, és figyeltem, hogy mikor mozdul meg alattam a föld. Nem mozdult.
Iskola után egy kicsit utánanéztem a mai eseményeknek. Fukushima mellett egy, a Richter skála szerinti 5-ös földrengés volt, és szerintem Saitamában körülbelül 2-es volt, amit a Wikipédia szerint nem is érez mindenki.
Ezegyszer a Wikipédia igazat mondott, mert a norvég barátom, akinek a terme egy emelettel felettem van, azt mondta, hogy ő észre sem vette, és nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy földrengés volt.

My 6th period every Friday is English communication. It was the same today too, I tried not to fall asleep, in which I succeeded, more or less. Still, as a matter of fact, I was extremely sleepy.
I don't know when the earthquake started, but I know that one moment I felt my chair slowly rocking back and forth. It was hardly noticeable, not moving more that 2-3 cms at a time and the movement was smooth too.
I didn't know what it was, so I didn't really pay attention to it.
And then, in the silence, one of my classmates whispered jishin, which means, yup, you guessed it, earthquake.
My heart started racing. I locked my eyes with one of my friends, and she just nodded, that yes, indeed this is a jishin. Many of my classmates were monitoring my reactions, because they knew that this was my first earthquake.
The shaking stopped shortly after it began, and the lesson continued.
Not so long after the speaker came to life. In the most objective voice possible, the voice said: 'Sorry for interrupting the lessons. Just now, the ground moved.'
Many of my classmates hoped that we would get sent home, because in the end, we just experienced a natural disaster, therefore we deserve to be sent home. Spoiler alert, we didn't.
In the speaker, they explained that the epicentre was near Fukushima, and they told us to pay attention to possible aftershakes. The lesson continued and I was 100% awake, payimg attention to the possible aftershakes. They didn't come.
After school, I checked the events of today online. Apparently, there was an earthquake im Fukushima, a number 5 on the Richter scale. I am guessing that I experienced a 2 in Saitama. It is so small that according to Wikipedia, not all people feel it.
Wikipedia was right this time, because my Norwegian friend, who has his classroom on the floor above mine, didn't feel anything. He was genuinely surprised when I told him that there was an earthquake.

Iskolai élet // School life

Már több, mint egy hete járok iskolába, és kezdem megszokni a rendszert.
Minden reggel 6-kor kelek és kevéssel 6:45 előtt indulok el otthonról, és negyed 9 és fél 9 között érek be az iskolába. Ilyenkor már mindenki benn van az osztályban és csendben tanul. Általában angol könyveket olvasnak, de sokan elaludnak felette. Nagyon meglepett, hogy a japán diákok mennyire keveset alszanak. Az osztálytársaim nagyrésze örül, ha megvan nekik a napi 4 óra. Egyébként minden este tanulnak.
Ezen kívül még reggelente sok szakkör diákjai gyakorolnak. Az osztálytermem ablakából rálátok a teniszpályákra, ahol minden reggel kemény gyakorlás megy. Az egész iskola az iskolai zenekar hangjától zeng, mert ők is ekkor gyakorolnak.
Az egyedül tanulás ideje 8:40-kor ér véget. Mindenki visszarakja a könyveket a helyére, és az osztály egyik része életre kel, a másik része pedig alszik tovább.
8:45-kor bejön az osztályfőnök és rövid eligazítást tart. Emlékezteti az osztályt az esetleges aznapi határidőkre, kiemeli, hogy melyek azok a tantárgyak, amikből jobban kell igyekeznünk.
9-kor kezdődik az első óra. Az órák 45 percesek és 10 perc szünet van köztük. Minden óra elején és végén felállunk és meghajlunk a tanárnak. Az órák nagyrésze a saját termünkben van, csak az informatika- és tesiórákon kell másik termekbe mennünk. Az iskola épülete hatalmas és ilyenkor sietnünk kell. Mivel jó sokan járnak az iskolába, sokan még egyáltalán nem láttak, és olyankor látnak először, amikor a termek között mozgunk, úgyhogy a kawaii megszólalások még nem fejeződtek be.
A negyedik óra után van egy 45 perces ebédszünet. A legtöbben, köztük én is, előre csomagolt ebédet hoznak otthonról, amit a teremben esznek meg. Ilyenkor mindenki beszélget és igazán él az osztály.
Ebédszünet után még 3 óra van, szintén 45 perc, 10 perces szünetekkel.
Az utolsó óra után megint bejön az osztályfőnök, és újabb rövid eligazítást tart. Ezután megkezdődik a takarítás. Az osztály 5-6 fős csapatokra van osztva, és mindenkinek meg van mondva, hogy melyik héten mit takarít (vannak, akik bizonyos heteken nem takarítanak, általában 3 csapat dolgozik, és én nem vagyok beosztva sehova, úgyhogy ilyenkor az épp szabad emberekkel beszélek). Fel kell söpörni az osztálytermet, a terem előtti folyosórészt, és vannak, akik a mosdót takarítják.
Ezek után én indulok haza (vagy szakkörre), de az osztály még marad plusz angolórákra.
A tantárgyaimról is szólnék pár szót. 13 tantárgyam van, amik nagyjából egyeznek az otthoniakkal. A reáltárgyak tananyagából már majdnem mindent tanultam otthon, úgyhogy ezeket értem még akkor is, ha a tanóra szavait nem értem meg.
Világtöri órán épp a középkori Kelet-Ázsiát vesszük, úgyhogy csak egy nagyjábóli képem van, hogy mi történik, de a tanár a beadandómat (le kellett írni a saját szavainkkal azt az anyagrészt, és én kb egy harmadikos-negyedikes gyerek szókincsével leírtam, hogy mit értettem) megdícsérte, hogy egész sokat értettem meg a tanórákból. Ezen kívül, mivel a tanár úr nagyon fiatalos és lendületes, az órákat is nagyon élvezem.
Az óra, amihez semmi közöm nincs, az a kokugo, ami kb a japán nyelv és irodalom tantárgynak feleltethető meg.
Szerencsére a tanár is tudja, hogy még messzire nem vagyok olyan szinten, hogy ilyenekkel zaklatni lehessen, úgyhogy nem is zaklat, vagy hoz nekem külön papírt, vagy hagyja, hogy a könyvet olvasgassam, és keresgessem az új szavakat, úgyhogy legalább nem unatkozom.
Angolon viszont annál inkább. Kétfajta angolom van, nyelvtan és kommunikáció, de mindkettő csak abból áll, hogy mondatokat ismételgetünk. Néha vannak egyéb tevékenységek is, de az tényleg csak elvétve. Persze becsatlakozom, de igyekszem nem sokat, mert az nagyon nem izgi, ha a tanár és a cserediák végigbeszélgetik az órát, és mindenki csak néz.
Nagyjából így néz ki egy átlagos napom az iskolában. Az osztálytársaim továbbra is sokat segítenek, a tanáraim is nagyon türelmesek velem, és ezért a japán nyelvtudásom is napról napra fejlődik.

It has been more than a week since I've started school in Japan and I think I'm getting used to the system.
Every morning I wake up at 6 and I leave the house around 6:45, and if everything goes smoothly (which usually happens so), then I arrive between 8:15 and 8:30. By that time, everyone is inside the classroom, silently studying. Everyone reads English books, but many of them fall asleep in the process. I was really surprised when I heard how sleep deprived are the Japanese students. Most of my classmates are happy with 4 hours of sleep per day. Everyone studies until late night.
Also, in the mornings, many clubs also have practice. From my classroom, I can see the tennis fields, and every morning the club members practice hard. Also, the whole school is loud with the noises of the brass band, who also practice in the morning.
Self study time ends at 8:40, and everyone puts the books back where they belong.
Half of the class comes to life and the other half continues to sleep.
At 8:45, the homeroom teacher comes to the classroom and there is a period called short homeroom. The teacher reminds us of possible deadlines, and she always tells us to study harder.
The first period starts at 9:00. The lessons are 45 minutes long and there are 10 minutes long breaks between them. At the beginning and the end of each lesson, we stand up and bow to the teacher.
Most of the lessons are held in our homeroom. We only have to change rooms for ICT and PE lessons, and at those times we have to hurry for the building of the school is huge. Many of the students still haven't seen me and see me for the first time when I'm movimg between classrooms, so the kawaii comments haven't come to an end yet.
After the fourth break there is a 45 minutes long lunch break. Most of the students (including me) bring lunch from home and we eat it in our homeroom. This is the time when everyone is really alive.
After the lunch break there are another 3 lessons, 45 minutes with 10 minute long breaks between them.
After the last lesson, the homeroom teacher comes again for another short homeroom. Then, the cleaning time starts. The class is divided into groups of 5 or 6, and usually around 3 teams are on duty. We have to sweep the floor of the room and the corridor in front of the room, and also the toilet. After that I go home (or to club activities), but my classmates stay in school for extra English classes.
I would also like to write a few words about my subjects. I have 13 subjects which are kind of the same as my subjects at home.
I have already studied the material that we learn on science and Maths, so evem though I don't get the words, I understand the lessons.
On world history lessons we are studying the history of Eastern Asia in the middle ages, which I know nothing about, so I only have an image of what we are studying there. Also the teacher praised me for my essay (we had to retell the lessons in our own words, and I wrote down what I understood on the level of a 4th grade student), so I guess this picture is enough.
The only subject where I don't understand a word is kokugo, which kind of means Japanese literature and language.
Now, I'm far from the level of these lessons, and the teacher also knows that. She is very kind and helpful and accepts the fact that I'm not participating, and brings me other papers or just lets me read the book and search for new words, so at least I'm not bored.
But oh boy, I am very bored on English lessons. I have two kinds of English, grammar and communication, but on both, we just keep on repeating and practicing the same sentences. Sometimes (rarely) we do other activities too. Of course I participate, but I try not to participate that much, cause it's not fun if the teacher and the exchange student are having a conversation for 45 minutes and the others are listening.
In conclusion, this is one of my days at school. My classmates are very helpful and the teachers are patient with me too, so my Japanese is also getting better and better day by day.

Tájfun és földrengés // Taifun and earthquake

Nem tudom, hogy a külföldi hírekben mennyire jelent meg, de szeptember 4-én, kedden, elérte Japán déli részét a 21-es tájfun.
Már előre beharangozták az eseményt a híradókban, úgyhogy mindenki tudta, hogy nagyjából mikor ér el a tájfun abba a prefektúrába, ahol lakik.
Előző nap megkérdeztem a tanáraim, hogy lesz-e iskola. A válasz a következő volt: ha a szél annyira erős, hogy a vonatok leállnak, akkor nem kell bejönni.
Reggel működtek a vonatok, úgyhogy szépen mindenki bement suliba, és elkezdődtek az órák, mintha semmi különös nem történne. Meleg szél fújdogált, néha eleredt az eső, de akár egy sima őszi napnak is be lehetett volna tudni.
A negyedik óra végén megszólalt a hangosbemondó, hogy mivel jön a tájfun, ezért minden diák és tanár menjen haza.
Az osztályom ezt nem éppen úgy fogta fel, mint egy természeti katasztrófa, amikor véget ért a bejelentés, felszabadult kiáltás és tapsvihar szakadt ki mindenkiből.
Az iskolába majdnem 3000 diák jár, és ha ennyi ember egyszerre próbál hazajutni, az enyhén szólva problémás. Egy órámba tellett, mire felfértem egy buszra. Ezalatt az idő alatt a szél elkezdett erősödni, az eső pedig elállt. Aztán megint eleredt. Az 'eleredt alatt azt értem, hogy szakadt, mintha dézsából öntenék, aztán pár perc után megint elállt. Egyszer a szélben kifordult az esernyőm, és az a pár másodperc is elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzam. Ezzel nem voltam egyedül, többen eláztunk, de a tipikus japán türelem mindenkin látszott, ahogy csendben várta a következő buszt, és reménykedett, hogy felfér rá.
Én csak attól féltem, hogy ha későn érek az állomásra, akkor már esetleg nem mennek a vonatok, de az a vonal, amit én használok, gond nélkül operált. A vonaton a kijelzők viszont folyamatosan pörögtek, hogy melyik vonalon van részleges, vagy teljes leállás. A Shinkansent teljesen leállították.
Délután 4 körül értem haza, és ekkor még mindig csak a tájfun előszelét lehetett érezni. Saitama prefektúrát egyébként is csak a tájfun széle érintette, de még így is nagyon erős lett a szél estére.
Másnap reggel az iskola honlapjára kiírták, hogy normális rend szerint folytatódik a tanítás. A nap sütött és teljes szélcsend volt, mintha semmi sem történt volna az előző nap.
Reggel iskolába menet láttam, hogy a Sendai-ban élő barátaim írták, hogy földrengés volt náluk hajnalban. Én is csekkoltam, és kiderült, hogy hajnalban nálunk is volt egy shindo 1-es, azaz a leggyengébb földrengés.
És így esett, hogy az első földrengésem átaludtam.

I don't know if it has appeared in the news overseas, but taifun number 21 reached Japan on Tuesday, the 4th of September.
It was announced many times on the news here, so by the time it arrived, everyone knew when exactly it would reach their area.
The previous day I asked my teachers if there would be school on the day of the taifun. The answer was the following: if the wind is so strong that trains don't operate, then there will be no school.
On Tuesday morning the trains were operating so we went to school normally. Lessons were held as if nothing really special was going on.
There was a warm wind and a light rain. It could have been any other normal autumn day.
At the end of the fourth lesson the speaker came to life and the voice told all students and teachers to go home because of the taifun. My class didn't really think of it as a natural disaster, everyone started shouting and clapping.
Almost 3000 students attend my school, so let me not point out the fact that when all these students want to go home at the same time, things get crowded. It took me an hour to get on a bus.
During this time the wind got stronger and the rain stopped. Then it started raining again. And by saying 'it started', I actually mean that it was puring for a few minutes and then it stopped. Once the wind turned my umbrella the wrong way and those few moments were enough for me to soak totally, and I was not the only one. Still the famous Japanese patiemce was visible, everyone was chill and and waiting for the next bus, hoping that they can get up.
I was only afraid that my train would still operate when I got to the station. Luckily they did, though the screen kept on listing all the lines that were partially or fully suspended. Shinkansen did not operate at all.
I arrived home around 4pm and still the taifun was small. Saitama prefecture was not affected that much, only the verge of the taifun was above us.
The following morning, it was posted on the school's website that there would be school. The sun was shining and there was no wind, as if nothing happened the previous day.
Also, while I was on the way to school I saw that my friends in Sendai experienced an earthquake that morning. I also checked the news, and turns out, there was an earthquake in my area too, though it was only shindo 1, which is the weakest.
Soooo long story short, I slept through my first earthquake.

Első nap az iskolában // First day of school

Szeptember elsején megnyitották a tanév második harmadévét, és nekem ez volt az első napom az iskolában.
Reggel hatkor keltem, felvettem az egyenruhám, megettem a reggelit, amit a fogadóanyukám készített, és 7-kor elindultam.
Az út az otthonomtól az iskoláig kb. másfél óra, buszra, vonatra, majd megint buszra kell szállnom. A második busz végállomása az iskola, úgyhogy nagyon sokan voltunk ugyanabban az egyenruhában. Látszólag senkit nem érdekelt, hogy egy külföldi van a buszon, sokan aludtak, mindenki más a telefonját bújta.
Az iskola előtt egy angoltanár várt, aki bekísért az iskolába, és felvitt a tanáriba. Együtt átolvastuk és átjavítottuk a beszédemet, megkaptam az órarendemet (13 tantárgyam van és minden nap 7 órám, 8:45-től délután 4-ig).
Ezután lementünk megvenni az iskolai papucsomat. Mivel én elsőéves (tizedikes) vagyok, a papucsom talpa piros, a másodéveseké sárga, a harmadéveseké pedig zöld. Így akárkivel szembemegyek a folyosón, azonnal tudják, hogy az új cserediák elsőéves.
Mivel esett az eső, az évnyitó szövegét  hangosbemondóban olvasták fel. Engem is bemutattak, és felolvastam a körülbelül egy perces bemutatkozó beszédemet. Nagyon izgultam, de szerintem nem remegett a hangom, és amikor kimentem a közvetítőszobából, a tanárok megtapsoltak, és megdícsértek, hogy mennyire szépen beszélek japánul. Persze papírról felolvasni könnyű.
Nem sokkal később lejött értem az osztályfőnököm, egy fiatal női matektanár, és felkísért az osztálytermembe (első évfolyam C osztály). Ott még egyszer bemutatkoztam, és leültem a helyemre, ami az ablak mellett leghátul volt, de hétfőtől új ültetés lesz, és én megkértem a tanárnőt, hogy előre ültessen, mert vaksi vagyok.
Az osztályfőnök elmondta, hogy mi fog történni a következő harmadévben, és emlékeztette az osztályt, hogy a sok program mellett a tanulás az első. Ezután az osztály közösen eldöntötte, hogy az iskolai fesztiválon mit fogunk csinálni (minden osztály készül valami programmal). Volt pár dolog, amit nem értettem, de az osztályom nagyon segítőkész volt, és mindent addig magyaráztak, amíg biztosak voltak benne, hogy értem, hogy miről van szó. A lányokkal sokat beszéltem, de a fiúk nagyon szégyenlősek voltak és nem tudtam velük még beszélni.
Iskola után rögtön jöttem haza, az út megint másfél óra volt.
Úgy néz ki, hogy a japán standard szerint aranyos vagyok. Amikor a folyosón láttam, hogy valaki néz, meghajoltam és integettem, és minden lány azonnal felkiált, hogy kawaii (aranyos). Ezután általában szégyenlős leszek, és eltakarom az arcom, ami után csak még jobban mondják, hogy kawaii. És én még szégyenlősebb leszek. Ördögi kör.

On the first of September, an opening ceremony for the second trimester of the schoolyear, also my first day.
I woke up at 6 am, wore my uniform, ate the breakfast that my host mother made me and left the house at 7.
My school is pretty far from my house. I have to take a bus, a train, and then a bus again, and the whole journey takes about one and a half hours. The second bus's terminal is the school so there were many of us wearing the same uniform. Seemingly no one was interested in the fact that there is a foreigner on the bus, the people were either sleeping or on their phones.
In front of the school, an English teacher was waiting for me and he escirted me to the teachers' room where we checked my speech and he gave me my timetable (I have 13 subjects and 7 lessons everyday from 8:45 until around 4pm).
After that we went to buy my school slippers. Since I'm first year (tenth grade), the tread of my slippers are red. Second year students have yellow and third year students have green treads, so when someone sees me on the corridor they automatically know that the new exchange student is in the first year, and I also know which year they are in.
It was raining so the speeches of the ceremony were broadcasted through a speaker. I also had to introduce myself in a one minute long speech. I was extremely anxious but I think my voice was not shaking and when I finished all the teachers clapped and complimented me on my Japanese. Of course, reading from a paper is easy.
Soon after my homeroom teacher, a young maths teacher came to escort me to my homeroom. There, I introduced myself again, and I sat down to my table at the back of the class, next to the window. Anyways, there will be a new seating arrangement from next week and I asked my teacher to make me sit in the front because I'm basically blind.
Our homeroom teacher told us what will happen in the trimester and reminded us that despite of all the things that are going to happen, studying is the most important.
After, the class decided what are we going to do on the school festival (every class has to prepare something). There were some things that I didn't understand, but my classmates were helpful and they kept on explaining everything until they were sure that I understood everything. I talked with the girls but the boys were shy so I didn't get to talk to them.
After school, I went home and the journey again took more than an hour.
Apparently, according to Japanese standards, I'm cute. Whenever someone is looking at me in school, I bow and I wave, and everyone says 'kawaii' (cute). This makes me really shy and I cover my face with my hands, which looks even cuter to them and they keep on saying kawaii and it makes me even more shy. Vicious circle.