冨朗羅 - a japán nevem története, avagy a japán szakkörökről dióhéjban // 冨朗羅 - the story of my Japanese name aka Japanese clubs in a nutshell

A japán diákok nagyrésze az órák után szakkörökre jár, és ezek a szakkörök általában a közösségi élet egyik központjaként szolgálnak. Az AFS a cserediákokat is nagyon bátorítja arra, hogy lépjenek be egy klubba.
Az iskolámban majdnem 50 klub van. Ennek nagyjából a fele sport, a másik fele kulturális klub.
Eleinte a japán íjászathoz akartam csatlakozni, de amikor szeptemberben megkérdeztem erről a klubvezető tanárt, akkor el lettem hajtva, hogy most év közepe van, nincs szabad íj meg ruha, jöjjek vissza áprilisban. Így változott a nagy terv (utólag mondom, hogy egyáltalán nem bántam meg) és a kalligráfia klubhoz csatlakoztam be októbertől.
Ahogy október harmadikán beléptem a kalligráfiaterembe, majdnem az összes klubtag rámugrott, hogy kawaii, folyton beszéltek és látványosan hüledeztek azon, hogy beszélek japánul. A klubban kevesebb, mint huszan vagyunk, első- és másodévesek, és csak egy fiú.
Az első klubomon a többiek művet választottak, amit a második harmadévben szeretnének írni. Én előre mondtam a tanárnőnek, hogy még soha semmi közöm nem volt a kalligráfiához, úgyhogy szeretnék legelölről belevágni a dolgokba. És a tanárnő mondta, hogy akkor vízszintes vonal.
Nevetségesnek hangzik, de ecsettel szép vízszintes vonalat húzni nagyon nehéz. A legegyszerűbb vonal 4 mozdulatból áll. Meg még hadd tegyem hozzá, hogy az elején azt sem tudtam, hogy hogyan fogjam meg az ecsetet (teljesen függőlegesen kell tartani).
Októberben és november nagyrészében csak az alapvonásokat gyakoroltam. Egyáltalán nem volt izgalmas, de nem bánom, mert hasznos volt, és valamiért élveztem. Amikor végre valamit sikerült szépen leírnom, akkor nagyon örültem, és jó volt látni, ahogy hétről hétre fejlődöm.
November vége felé a tanárnő mindenkinek kiosztott egy nyomtatványt, hogy innentől kezdve a harmadév végéig mindenki ezt fogja írni. Megkérdeztem, hogy én is csinálom-e, és a tanárnő visszakérdezett, hogy megpróbálom-e. Kaptam az alkalmon, és igent mondtam.
A többiek is nagyon nehéznek találták ezt a művet, én meg nyilván még nehezebbnek, de majd szétvetett a boldogság, hogy igazi írásjeleket írok (bármilyen ügyetlen is voltam).
Eleinte 4 írásjelenként, asztaloknál gyakoroltunk, de decemberben áttértünk nagy papírra. A nagy papír alatt azt értem, hogy hosszabb, mint másfél méter, vékony, és mivel nem fér fel az asztalra, ezért a földön írunk.
Ha valaki odahívja magához a tanárnőt, akkor ő odatipeg a saját ecsetjét és a sötét narancssárga tintáját és kijavítja az írásunk, miközben folyamatosan mondja, hogy mire kell jobban figyelnünk. Az ilyen javítások után mindig jobb lett egy picivel az írásom, és hiába még mindig én voltam a lehető legügyetlenebb, úgy gondolom, hogy nagyon gyorsan fejlődtem.
Egy kínaiul beszélő barátom lefordította nekem a szöveget. A jelentése az volt, hogy 'szép az idő, az ég és a szél békés, nézz fel az égre és vedd észre hogy az univerzum hatalmas'. Miután ezt megtudtam, még egy kicsivel jobb lett az írásom.
Egyszer javítás után a tanárnő felnézett rám, és elmagyarázta, hogy a kalligráfusok aláírják a munkáikat. Megkérdezte, hogy mi legyen a nevemmel, készítünk-e nekem japán nevet. Azonnal felcsillant a szemem, és mondtam igent. Először a tanárnő ötletelt vagy 10 percig, írogatott írásjeleket a Fu, rou és ra hangokra, és kérdezte, hogy tetszik-e. Végül kihozott a szertárból egy japán nagyszótárat, hogy válasszak. Közben éreztem magamon a többiek tekintetét, és mindenki mosolygott, vagy azért, mert érezték, hogy ez egyfajta újjászületés nekem, vagy csak szimplán azért, mert kawaii volt a lelkesedésem. Végül a 冨, 朗 és 羅 írásjelekre esett a választásom. Az első szerencsét és anyagi javakat jelent, a második egy melléknév, visszafogott, boldog jelentéssel, a harmadik pedig azt jelenti, hogy finom, vékony selyem.
Az új japán nevem rányomta a bélyegét nem az egész napomra, inkább az egész hetemre, nagyon örültem neki. Hétvégén is gyakoroltam, hogy szépen rá tudjam írni a munkáimra, meg magát a művet is gyakoroltam.
A harmadév utolsó szakkörén egyesével felakasztottuk a munkáinkat a táblára, hogy a tanárnővel távolabbról is megnézzük, hogy teljes egészében hogy néz ki a dolog. A tanárnő nagyon megdícsért, hogy rövid időn belül mennyit fejlődtem, és hogy most egy picit a munkát pihentessük, mert elkészítem a saját különbejáratú pecsétem.
A tanárnő felírta egy kőhasábra a nevem első írásjelét, és én egy vékony vésővel kivéstem. Ezt majd a munkáimra fogom rányomogatni.
Miután elkészültem a pecséttel, még volt időm egyszer írni, és talán eddig a legszebben sikerült munkámat készítettem el. Hihetetlenül büszke voltam magamra, és vittem is megmutatni a tanárnőnek, vigyorogva, mint egy óvodás. A tanárnő visszamosolygott rám, megint megdícsért, és hozzátette, hogy akkor se hagyjam abba a kalligráfiát, amikor hazamegyek, hanem otthon is folytassam.
A kalligráfiateremből vittem haza papírt, hogy a téli szünetben is tudjak gyakorolni, és remélhetőleg a harmadik harmadévben még ügyesebben tudok majd írni.

Most of the Japanese students addend clubs after lessons, and clubs serve as a sort of centrum for social life. AFS encourages their students to attend clubs as well.
My school has almost 50 clubs. Around half of them are sports, the other half are cultural clubs.
First, I wanted to join Japanese archery, but when I asked the club teacher, he sent me away, saying that now it's the middle of the year, there are no free bows or clothes, come back in April. So the big plan changed (and I didn't regret it at all), so I joined calligraphy club from October.
As I entered the calligraphy room on the 3rd of October, almost all of the club members were in my face (in the good meaning), saying that I'm kawaii, being surprised that I speak Japanese. There are around 20 people in my club, all first and second years, and only one boy.
The first time I went there, everyone chose a work that they wanted to write in the second trimester. Previously, I told the teacher that I've never done calligraphy before, so I would like to start from the very beginning.
So I did. I started from the horizontal line. It sounds a bit ridiculous, but it's harder than one would think. The most basic horizontal line consists of 4 movements. And let's add the fact that at the beginning I didn't even know how to hold the brush (apparently I have to hold it vertically).
In October and most of November, I practiced the basic lines. It was not at all interesting, actually kind of the opposite, but I still loved every minute of it because I knew that every moment I was getting better.
Around the end of November, the teacher gave everyone a print, saying that from now on, everyone writes the same thing. I asked her if I do it too, and she casually threw the question back at me asking if I want to try.
I sensed that it was my chance and said yes.
All of the people found it hard, so of course I found it even harder, but I couldn't be happier, because I was writing kanji, Japanese characters.
First, we practiced by writing 4 characters only, sitting at tables. However, we soon changed to bigger papers (and with that, I mean papers that are longer than one and a half metre), and we moved to the ground as it's too big for the tables.

If someone calls the teacher over, she comes to us bringing her dark orange ink to correct our work. She tells us where to pay more attention, and how to become better. After these corrections, my writings always became better, and even though I was still the least skillful person in the room, I was getting better and better fast.

Once, my Chinese-speaking friend traslated the work to me. It had a meaning like 'the weather is nice, the wind if peaceful. Look up to the sky and realise that the universe is huge.' After understanding the meaning, I became even better at writing.

Once after having corrected my work, the teacher explained that calligraphers always sign their works. She just looked at me and said: 'What will you do with your name? Do you want to make a Japanese name?' I said yes at the same moment.
For about 10 minutes, the teacher was just writing random characters for the sounds of Fu, rou and ra, asking me if I like them. After 10 minutes, she brought a Japanese dictionary from the wardrobe, and told me to choose. I also felt everyone's eyes on me, everyone was smiling, either because they knew that it was some sort of rebirth for me, or just because my enthusiasm was kawaii. In the end, I chose the characters 冨, 朗 and 羅. The first means literal and material fortune, the second is an adjective meaning happy, serene, and the third means silk. 

Getting my Japanese made not only my day, but I think also my week. On the weekend, I practiced writing my name so that I can sign my work beautifully. 

On the last club of the trimester, we hung our works on the blackboard (one by one, while the others were still working) to have a look at it from the distance. When I hung my work, the teacher praised me for all the progress I've made. Then, she told me to rest the writing for a while to make my own stamp.

She wrote the first character on a piece of stone, and I carved it. I will also stamp all of my works with this.

After finishing carving, I had time to write the same work once again. It turned out to be the best so far, so as if I was a kindergarten child, I took it to the teacher, smiling widely, showing her my work. She smiled and nodded, saying that it's good. She also told me not to skip calligraphy when I go home, but to find a place when I can do it and continue.

I brought paper home from the calligraphy room so that I can practice in the winter holiday too. Hopefully in the third trimester, I'll be even better than before.

中学校体験 - Egy nap az alsó középiskolában // One day in junior high

November 8-án az AFS Saitama körzet a diákjait alsó középiskolába vitte.
Ez az intézmény 3 évfolyamot foglal magába, 7-8-9-es diákokat tanítanak itt. Én harmadikos lettem, azaz 14-15 éves diákokkal tanultam együtt.
Reggel takarítással kezdtünk. Aki néz/nézett animét, az tudhatja, hogy ez hogy néz ki: 7-8 lány rongyot tesz le a földre, majd azzal négykézláb fut a teremben. Engem is befogtak, úgyhogy én is futottam négykézláb a teremben.
A táblára egész hamar felkerült, hogy: 'A mai nap célja: Legyünk barátok Flórával!'
Az első három órán részt vettem az osztállyal, aztán a negyedik órában a cserediákokat átvitték a hetes osztályba.
A hetes osztály tagjai mind fogyatékos diákok voltak, akiknek az iskola külön foglalkozásokat szervez. Színes papírból sniccerrel formákat vágnak ki, és azt fehér papírra ragasztva naptárt készítenek. Mi is ezzel foglalkoztunk, és meglepően nehéz volt a vonal mentén vágni, és a gyerekek mind lehagytak minket.
A negyedik óra után ebédszünet volt. Általános és alsó középiskolában a diákok és a tanárok mind menzán esznek, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint otthon. Az osztályok mind a termükben maradnak és összetolják a padokat 5-6-fős csoportokba. Minden héten egy csoport felelős az ételért. Persze úgy volt szervezve, hogy aznap az én csoportom legyen a felelős. Ezek a csoportok kötényt vesznek fel és kendővel elfedik a hajukat, és amikor megérkezik az aznapi ebéd, akkor szétosztják azt az osztálytársaik között. Az étel nem kifejezetten finom, de ehető, nem rossz és egészséges. Az étel mellé minden nap tej jár.
Miután befejeztük az evést, volt idő egy kicsit körbenézni az iskolában, úgyhogy egy osztálytársam levitt az udvarra, és aztán megmutatta a könyvtárat és a zenetermet is.
Ebéd után tesink volt, ahol két osztályt vontak össze. Eredetileg egészségtan lett volna, de a tanár azt mondta, hogy ma mivel itt van Flóra, ezért az egészségtant gyorsan lezavarjuk és aztán játszunk, úgyhogy partizánoztunk.
Levont következtetés: a partizán 70 emberrel nagyon vicces.
Az utolsó órában mindenki azt tanult, amit akart, úgyhogy én is elfoglaltam magam, és közben volt, aki odajött hozzám, és angolt magyaráztam neki.
Amikor lezártuk a napot, akkor egy ember felidézte a nap legfontosabb pontjait, egy ember pedig reflektált arról, hogy sikerült-e elérni a napi célt (igen, sikerült). Ezután én is mondtam pár szót, csináltunk közös képet az osztállyal. A legvégén a tanárúr megkérdezte, hogy hogy köszönnek el magyarul. Végül az egyszerű szia mellett döntöttem, és aznap mindenki sziával köszönt el egymástól.
Ezután szakkörre mentünk. Én természettudomány szakkörre mentem, de nem nagyon tudtam bekapcsolódni, mert épp egy előadásra készültek, aztán pedig a korábbi kutatásaikat mutatták meg nekem.
5-kor vége lett a szakkörnek, és elindultunk hazafelé. Az AFS-től kaptunk fejenként 1-1 500 yenes mekis kupont, úgyhogy közösen vacsiztunk a többi cserediákkal, és utána hazamentünk.
Összegzésként, az alsó középiskolások vidámak, gondtalanok és nyitottak. Amint tudják, hogy nincs nyelvi gát közöttünk, azonnal jönnek beszélgetni, kérdeznek és csicseregnek, és hihetetlen sok energiájuk van.

On the 8th of November, AFS Saitama chapter took us exchange students to a junior high school. This type of school teaches students of grades 7, 8 and 9, which means all students are aged 12-15.
I got to be a third year student, which means I spent the day studying with 14-15 year old pupils.
We started the day with cleaning. Those who have seen anime might have seen this form of cleaning the classroom: 7-8 students get a piece of cloth, they line up, get on all fours and run around the classroom to clean up. I got on all fours too.
On the board, someone wrote 'the goal of today: let's be friends with Flora!'
I attended the first 3 lessons with the class, then in the 4th period, all exchange students were taken to class 7. The students of class 7 are handicapped in a way, and the school is organising extra classes for them. They are cutting out different shapes with a cutter out of coloured paper, and put it on white paper to make a calendar. We did the same and it was surprisingly difficult, all of the kids were faster than us.
The lunch break was after the 4th period. In Japan, all students and teachers eat the food that they get in the school. They arrange the tables into groups of 5 or 6. One of the groups is responsible for distributing the food. They wear aprons and bandanas during the process. That day, my team was responsible, and I helped to distribute the rice between my classmates. The food is not necessarily tasty, but definitely not bad and healthy. As a drink, everyone gets milk.
After lunch, we had time to go around the school, so my classmate took me to the playground, the library and the music room.
The fifth period was P.E. It was supposed to be healthcare class where we learn about our health, but the teacher was like 'Since Flora is here, we will finish healthcare fast and we'll play', so we did that.
Conclusion: playing dodge-ball with 70 people is extremely funny.
In the last period, everyone studied what they wanted, so I also studied and I helped my classmates with English.
At the end of the day, someone summarised the most memorable points, and someone reflected on the daily goal (we accomplished it). Then I said a few words. Finally the teacher asked me how to say goodbye in Hungarian, and that day, everyone said goodbye in Hungarian.
Then, we went on to club activities. I went to the science club, but I couldn't really join because they were getting ready for a presentation. Then I watched their previous presentations too.
Clubs ended at 5pm, and we started to go home. We got 500 yen coupons from AFS so we had dinner and then we went home.
In conclusion, Japanese junior high school students are open and cheerful. As soon as they know that there is no language barrier, they are really easy to talk to and they ask questions and speak a lot, and they have a lot of energy.

体育祭 - testnevelés fesztivál // PE festival

Japánban óvodás kortól felső középiskola végéig tartanak úgynevezett testnevelés fesztivált minden évben ősszel. Ez általában két napig tart és az osztályok versenyeznek egymás ellen.
Az iskolám kibérelt egy stadiumparkot egy másik városban (lelátó, 400 m-es futópálya, nagy füves terület) erre a két napra. Meg volt mondva mindenkinek, hogy legkésőbb melyik vonattal érkezzen meg. Nekem az osztályfőnököm meghagyta, hogy valakivel reggel találkozzak, és menjek velük együtt, hogy ne vesszek el, és szálljunk fel a 7:20-as vonatra, hogy bőven időben megérkezzünk. Ehhez 5-kor kellett kelnem, de szerintem megérte.
A lelátó 4 részre volt osztva (piros, fehér, kék és sárga), és minden osztálynak meg volt adva, hogy hol kell ülnie (az 1C a kék lelátón ült). A második nap mindenki kapott egy, a lelátónak megfelelő színű szalagot, amit viselnie kellett. A lányok általában hajpántot készítettek belőle, de volt, aki karkötőként, volt, aki nyakkendőként viselte.
A versenyszámok nagyrésze futás volt: 100m, lány 1000m, fiú 1500m, fiú svédváltó (100, 100, 200, 400m), fiú váltó, lány váltó, szakkör váltó. A lány 1000m-en az osztályfőnököm is indult egy osztálytársam mellett. A tanárnő hamarabb beért, és aztán visszafordult, és az osztálytársammal együtt futott be a célba. A lelátóról pedig mindenki együtt szurkolt nekik.
Volt még kötélhúzás és akadálypálya is. Továbbá az iskola összes lánytanulója tánccal készült.
Az elsős lányok pompomokkal táncoltak. Az ABCD osztályok (együtt van tesink) rózsaszín pompomokat készítettek. A tánc elég egyszerű volt, mégis izgultam előtte.
A zene előtt két sípszó hangzott el. Az első sípszóra minden osztályból egy tanuló befutott a pályára, a másodikra pedig mindenki futva elfoglalta a helyét a pályán. Futás közben sokan nevettünk, és az az 50-60m sprint nagyon kitisztította a fejem, és élveztem a táncot.
Mindkét nap elején és végén maghallgattuk a japán nemzeti himnuszt, és az iskola dalát, miközben fel- és lehúzták a nemzeti és az iskolai zászlót.
Az osztályfőnök nagyon megdícsért minket. Akik versenyeztek, azok nagyon odatették magukat, mindenki más pedig szívét-lelkét beleadta az éljenzésbe.

In Japan, children aged from 3 to 18 have PE festivals every year. This usually lasts for 2 days and the classes compete with each other.
My school rented a sports park (stand, 400 metres court, big grass yard) in another town for these two days. Everyone was told to arrive by which train at last. My homeroom teacher told me to meet up with someone so that I won't get lost, and in order to arrive early, I had to get on the 7:20 train in the middle of the city. For this, I had to wake up at 5, but I think it was worth it.
The stand was divided into four areas (red, white, blue and yellow) and every class had their areas on the stand (1C was at the blue stand). On the second day, everyone got a ribbon of the colour matching their stand, which we had to wear. Most of the girls used it as a hairband, but there were people who made wristbands and neckties out of it.
Most of the competitions were running: girl 100m, boy 100m, girl 1000m, boy 1500m, boys Sweden relay (100, 100, 200, 400m), boys relay, girls relay, clubs relay. My homeroom teacher ran 1000m together with my classmate. The teacher was fast, but when she arrived to the end of the court, she turned back to finish the race together with my classmate. And everyone was cheering on the stands.
There was also rope-pulling and obstacle run.
Also, all girls in the school were dancing together. The first year girls were dancing with pompoms. The ABCD girls (we have our PE together) made pink pompoms. The dance was simple, but still I was anxious before it.
Before they played the music, there were two whistle blows. At the first blow, one student of each class ran to the field to their position. And at the second, everyone ran together. Many of us were laughing and that 50-60 metres of running really cleared my mind. I enjoyed dancing at the end.
At the beginning and the end of both days, we listened to the national anthem of Japan and the school song, while the flags of the country and the school were pulled up.
The homeroom teacher really praised the class. Those who were out on the courst racing really did good, and those who stayed on the stand, we cheered with all our hearts.

中間テスト - harmadév közepi vizsgák // midterm exams

Október 18-án, 19-én és 20-án voltak az iskolában a harmadév közepi vizsgák. Japánban a diákok nem dolgozatokat vagy témazárókat írnak, ahogy haladnak előre az anyaggal, hanem a harmadév közepén és végén tesztet írnak minden tárgyból egyszerre.
Én úgy döntöttem, hogy minden tesztet leteszek japán nyelv és irodalmon és világtörin kívül. Amíg az osztálytársaim ezeket a vizsgákat írták, én egy másik teremben tanultam.
Mialatt írtuk a teszteket, egy tanár mindig benn volt felügyelni. A táblára nagy betűkkel fel volt írva, hogy '不正行為禁止!!', azaz csalni tilos.
A padon csak rotring, ceruzabél és radír lehetett kint. Minden mást el kellett zárni a táskába, azt pedig a szék alá tenni. A vizsgák alatt egy pisszenés sem hallatszott, csak ahogy a rotringok kopognak a papíron. Ha valaki leejtett valamit, a tanár ment érte.
Úgy éreztem, hogy a vizsgák egész jól mentek (kivéve a háztartástant, mert az nem arról szól, hogy hogyan takarítsunk ablakot, hanem hogy milyen enzim milyen tápanyagot bont le, milyen tápanyag milyen ételekben van, milyen ételeket készítenek szójababból milyen eljárással. Nagyon próbáltam megtanulni mindezt, quizleteket csináltam a különböző zsírsavaknak és cukroknak, de a teszt kifogott rajtam. Meg hát ha egy japán szakszöveget kell kiegészíteni a fehérjékről, akkor ne várjunk sokat a cserediáktól, aki a szöveg felét el sem tudja olvasni). Egyértelműen az angol ment a legjobban, aztán talán a kémia.
Minden tanár a saját tantárgyát javítja, és a saját óráján osztja ki a dolgozatokat. Otthon sok tanár elmondja hangosan, hogy ki hány pontot kapott, itt ezt soha nem teszik meg. Névsorrendben mindenki kimegy a tanári asztalhoz, és lefordítva kapja meg a tesztjét. A tanár csak az átlagot és a legmagasabb pontszámot közli az osztállyal.
A tesztekre való tanulásban eléggé elfáradtam, de úgy érzem, hogy ez egy jó tapasztalat volt. A következő kihívás a harmadév végi tesztek lesznek decemberben, és ugyanígy fogok próbálkozni, mint most.

The midterm exams took place on the 18th, 19th and 20th of October. In Japan, the students don't write tests as they advance with the subjects, but they write all tests at the same time at the middle and the end of each term.
I decided to take every subject except for Japanese language and literature and world history. When my class was writing these tests, I had self study in another room.
While we were writing the tests, a teacher was in the room, always looking at the students. '不正行為禁止!!', meaning it's forbidden to cheat was written on the board with big letters.
Only sharp pencil, the insides and eraser were allowed on our desks. Everything else had to be shut in our bags, and those we had to put under our chairs. During the exams, no one said a word. If someone dropped something, the teacher went to pick it up.
I think the tests went okay for me (except for home economics, cause the we don't study how to clean windows and how to cook but what nutritients can be found in what kinds of foods, which enzymes metabolise them etc. I tried really hard to study all this, made quizlets for the different kinds of fatty acids and sugars, but the test was impossible. Of course, if one has to fill out a Japanese text about proteins, you cannot expect much of the exchange student who cannot read half of the text). Obviously, the Enflish tests were the best, and after that, maybe Chemistry.
Every teacher corrects the tests of their own subjects, and gives them back on their lessons. In Hungary, many teacher says the points out loud, but here they don't. Everyone goes to the teacher's desk in alphabetic order and gets their tests upside down. The teacher only tell the average and the highest point.
I got very tired in studying for the tests, but it was a good experience. The next challenge will be the end of term exams in December, and I'm looking forward to that.

Noh

Pár héttel ezelőtt jött egy üzenet a körzetvezetőmtől, hogy október 8-án, hétfőn (nemzeti ünnep) lesz egy ingyenes Noh (tradicionális japán színház) előadás Tokióban, ha a többi diákkal van kedvünk, akkor menjünk el és nézzük meg.
Így hát hétfőn felkerekedtem, és alig több mint egy órás metrózás után elértem Tokió déli részét.
Ezt az előadást rendhagyó módon kifejezetten külföldieknek tervezték. A színdarab előtt volt egy másfél órás workshop, amiben angol nyelven elmagyarázták a Noh alapelemeit: tánc, ének, ritmus és játék. A színészek be is mutatták ezeket, és bevonták a közönséget is.
Az ének nagyon érdekes volt, mert a színészek a hasból, izomból nyomják fel a hangot, és sok éves gyakorlás kell hozzá.
Négyféle hangszert mutattak be: egy bambuszfuvolát és háromféle dobot, kettőt kézzel kellett ütni, egyet pedig ütővel.
A fuvolának nagyon magas, szinte fülsértő hangja volt, de meg lehetett szokni. Egy bizonyos szektorból a nézőket felhívták a színpadra, és akik a fuvolát próbálhatták ki, azok meg sem tudták szólaltatni a hangszert, úgyhogy ezen is nagyon nehéz játszani.
A dobokban leginkább az volt az érdekes, hogy mindegyiknek volt hívóhangja. A zenészek hangosan kiabáltak és kurjongattak mielőtt megszólaltatták a hangszereiket, ugyanazon az izomhangon, mint az énekesek. Amikor a négy hangszer együtt szólalt meg, az kifejezetten kaotikus volt, és biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akiknek megfájdulna a fejük tőle.
Ezután két nézőt felöltöztettek noh jelmezekbe - egy női és egy férfi szerepet. Elmagyarázták, hogy a Heian időszaktól (i.sz. 790 - i.sz. 1190) kezdve az a szokás, hogy a ruhák sokkal nagyobbak, mint a viselőjük, és ettől a színész nagyon pufóknak tűnik. Ellenben, a maszk, amit viselnek, kisebb mint az emberi arc, és ez egy erős kontrasztot ad.
Egy rövid szünet után elkezdődött az előadás. A történet elég egyszerű volt.
Három buddhista szerzetes úton van a fővárostól távol. Beesteledik és a barátok szállást keresnek - találnak is egy házat, ahol egy idős nő él. A nő először nem akarja őket beengedni, mert szegényes a háza, de végül igent mond a szerzeteseknek. Itt beszélgetnek egy keveset (ez a része az előadásnak eléggé unalmas volt, mert semmi mást nem csináltak, csak izomhangon beszéltek régi japánul), majd a nő elindul tűzifáért. Mielőtt viszont kimegy a házból, figyelmezteti a barátokat, hogy semmiképp se nézzenek be a hátsó szobába. A legfiatalabb barát gyanút fog, és erősködik, hogy nézzenek be a szobába, mert valami nincs rendjén. A főbarát ezért leszidja, de amikor mindenki elalszik, akkor a legfiatalabb barát mégiscsak benéz a szobába. Amit ott lát, az elborzasztja.
A szoba tele van emberi csontokkal és egyéb testrészekkel. Amikor ezt elmondja a többi barátnak, akkor rájönnek, hogy az itt élő nő nem más, mint Kurozuka démona. Mindannyian megijednek, és próbálnak elmenekülni.
Mielőtt viszont a szerzetesek elmenekülnek, a nő visszatér, immár démoni formájában. A szerzetesek előveszik imaláncaikat és imádkoznak az összes istenhez. Imáik lenyugtatják a démon haragját és az elszégyelli magát és elmenekül.
Az előadás vége után még benn lehetett maradni egy rövid kérdezz felelek szekcióra, ahol megint csak angolul válaszoltak a feltett kérdésekre.
Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert testközelből tapasztaltam meg a japán kultúra egy igen különleges részét.

A few weeks ago, there was a message from my AFS district leader that there was to be a free Noh (traditional Japanese theatre) play on Monday, the 8th of October (it was a national holiday that day), and that if we were interested with the other students, we should go and watch.
So on Monday, I got on the metro and in a little more than an hour I reached the southern part of Tokyo.
This play was specially designed for foreigners. Before the actual play, there was a workshop, where they introduced the main elements of Noh (all in English) : dance, singing, rhythm and play. The actors demonstrated these and they also involved the audience.
The singing was very interesting, because they push the air from their stomach, putting in all the muscles. One needs long years of practice to master this.
The actors introduced four instruments: one bamboo flute and three drums.
The flute had a very high, actually a bit disturbing voice. From a certain sectir they called the audience on the stage and the ones who tried the flute couldn't get the voice out of it, so I suppose it's very hard to master.
The most interesting thing about the drums is that they have a calling. Before hitting them, the musicians shout and whoop in the same muscle voice as the singers.
When playing on them at the same time, the four instruments have quite a chaotic sound. I'm sure that there are many people whose head starts to hurt when hearing it.
After that, two of the audience members were dressed in traditional Noh dresses. The narrator also described that from the Heian era (790AD - 1190AD), the dresses were purposefully bigger than the actor, so that the person seems fatter and bigger. On the other hand, the mask that they wear is smaller than the human face, so the two gives a strong contrast.
After a short break, the actual play started. The story was not so complicated.
Three Buddhist monks are on a pilgrimage far from the capital. They want to find a place to sleep for the night. They find a house, and the only person living there is an elderly woman. They ask of they can sleep there. First, the woman refuses, saying that she is poor and her house is not worthy of welcoming guests. Still, the monks convince her, and she lets them in. Here, they have a conversation (this part was a bit boring because they were talking in muscle voice in ancient Japanese and I didn't understand anything) about life.
The woman goes to get some firewood, but before she leaves, she tells the monks not to look in her room.
The youngest monk gets suspicious and tells the others to have a look at the room. The main monk scolds him. Still, when everyone is afraid, the youngest monk has a look, and what he sees there engrosses him.
The room is filled with bones and other human body parts. When he tells this to the others, they realise that the woman is the demoness of Kurozuka. They decide to run.
However, before the priests can leave the house, the woman returns, now in her demonic form.
The priests take their rosaries out and start to pray. They pray to all of the gods and their prayers soothe the anger of the demon. She gets ashamed of herself and flees.
After the end of the play there was a short Q&A section, where they answered our questions, again in English.
I am glad that I could experience this exciting part of the Japanese culture in such an unorthodox way.

10/2

A mai napom volt az iskolában talán az eddigi legjobb, úgyhogy gondoltam, leírom.
Reggel felszálltam az iskolabuszra, és fél 9 előtt érkeztem az iskolába. Magammal vittem a könyvem is, úgyhogy amíg az osztálytársaim angol könyvekkel voltak elfoglalva, addig én a Nagy Gatsby-t olvastam japánul.
Az első órában kérdőíveket töltöttünk ki, egyet az iskolai életről (szeretünk-e idejárni, vannak-e barátaink, az iskolai környezet megfelelő-e, odafigyelnek-e ránk rendesen a tanáraink), és egyet az iskolai fesztiválról (vélemény, javaslatok).
A második órám kokugo volt (japán nyelv és irodalom). Ilyenkor nem magyon figyelek, hanem japán írásjeleket tanulok, de fél füllel hallgatom, amit mondanak. Épp egy régi japán szöveget vesznek, és rájöttem, hogy ez tökre érdekel, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a harmadik harmadévben, ha lesz már olyan szinten a japánom, akkor megpróbálok becsatlakozni az órákba.
A harmadik órám angol kommunikáció volt. Minden kedden anyanyelvi tanár tartja az órát, és most is ő volt, és egy csapatjátékot játszottunk. A játék lényege az volt, hogy kitört a zombiapokalipszis, és el kellett jutnunk az iskolából egy másik szigetre. A csapatunkhoz hozzá kellett adni 4 karaktert, összesen 10 választási lehetőség közül. Minden karakternek volt előnye és hátránya, és csoportként kellett eldöntenünk, hogy melyik négyet választjuk. Ezeket az érveket el is kellett mondanunk, és minden helyes mondatért plusz egy napot kaptunk.
Miután minden csoport elkészült, a tanár elmondta, hogy melyik karakter hány plusz napot ér (vagy épp mínusz napot).
Voltak kombók is, pl ha az irigy tudós együtt volt a csapatban a Japán elnökével, aki gazdag, akkor a tudós kifejleszti az ellenszert, és plusz 6 napot kap a csapat.
Az én csapatom két napig élte túl (2 pontot szereztünk), az első helyen végzett csoport pedig 20 napig, de nagyon sokat nevettünk közben.
A negyedik órám angol nyelvtan volt, ahol minden héten egyszer tollbamondás tesztet írunk. Hét mondatot kell leírni angolul, és lefordítani japánra, és olyan érzésem van, hogy fejlődöm a fordításban is.
Ebéd után elindultunk informatikaórára.
Az iskolám nagyon erős baseballban, a baseball szakkör idén az országos top 8-ban volt. A baseball klub tagjai külön osztályt alkotnak.
Ahogy a számtech terembe megyünk, elhaladunk a baseball osztályok mellett. Az odajáró fiúk amikor meglátnak engem, mindig hangos 'Hello!' kiáltásokkal köszöntenek, úgyhogy általában ilyenkor nagyon szégyenlős leszek.
Ma viszont úgy döntöttem, hogy viszonzom a köszöntést, úgyhogy amikor valaki köszönt, hogy Hello, én hangosan, mosolyogva visszaszóltam, hogy Konnichiwa. A fiúk nagyon meglepődtek, hogy japánul szóltam hozzájuk, és a barátommal, akivel együtt mentem órára, addig nem bírtuk abbahagyni a nevetést, amíg el nem értünk a teremig.
Ezután még volt egy kémia és egy világtöri órám, majd hazamenetel előtt az ofő ellenőrizte mindenki kinézetét. Megnézte, hogy nem túl hosszúak-e a körmeink, nincs-e kilyukasztva a fülünk, nincs-e felhajtva a szoknyánk, és hogy megfelelő-e a hajunk hossza (akinek a válla alá ér, annak össze kell kötnie).
Így nézett ki a mai napom. A hazafelé úton folyamatosan mosolyogtam. Remélem, hogy sok ilyen napom lesz még az évben.

Today was one of the best days of school so far, so I thought I would like to share it with everyone.
In the morning I got on a schoolbus, and arrived to school before half past 8. I brought my book with me, so as my classmates were reading English books, I was reading The Great Gatsby in Japanese.
In the first period, we filled a questionnaire about school life (do we have friends, is the school environment good, do the teachers pay enough attention to us) and one about the school festival (impressions, ideas).
The second period was kokugo (Japanese language and literature). I don't really pay attention on kokugo, I study Japanese kanji, but still I listen to what they say a bit. Now the class is talking about an old Japanese story, and I kind of realised that I'm interested in it, so if my Japanese level is high enough, I might try to join these lessons from the third trimester.
The third period was English communication. Every Tuesday, we have a native teacher, and this time we played a game with him. We were divided into groups of 5.
The backstory of the game was that there is a zombie apocalypse, and our team had to get to an island that is safe. There were some characters waiting to join our team.
The teacher introduced ten characters and we had to choose four out of them. Every character had merits and demerits. We had to say our reasons too, and every correct sentence was worth an extra day.
Then the teacher said how many plus or minus days does each character worth. There were also some combos. For example, if you put the greedy scientist in the group with the leader of Japan who has much money, the scientist will find the cure for the zombie disease and the team gets a bonus of 6 days.
My team ended with 2 days, and the winner team got 20, and we laughed a lot.
The next lesson was English grammar. Every week, we have a dictation test, where we have to write down 7 sentences correctly and then translate them to Japanese. I'm getting better at the Japanese translation, so I was proud of myself.
After lunch, we had to move to the computer room for computer class.
My school is very strong in baseball, the team got in the top 8 in the country this year. The baseball club is a different class, and we bypass those classes on the way to computer class.
When the baseball boys see me they always greet me with loud hellos (in English) and it always makes me shy.
However today I decided to return the greeting, so when the boys started saying hello I said Konnichiwa loud and smiling. The boys were really surprised that I was using Japanese and their reaction was so funny that we couldn't stop laughing until we reached the computer room.
After that I had Chemistry and World History.
Before going home, my homeroom teacher checked everyone's looks. She made sure that our nails weren't too long, our ears weren't pierced, our skirts weren't folded up, and she also checked the length of our hair (if the hair is below the shoulders we have to tie it up).
This was my day today. As I was going home, I was smiling all the time. I hope I'll have many days like this throughout my year.

文化祭 - Iskolai fesztivál // School festival

A japán felső középiskolás diákok iskolaévének egyik fénypontja a bunkasai, azaz az iskolai fesztivál. Az osztályok feldíszítik a termüket és két napon keresztül várják a látogatókat; a legnépszerűbb koncepciók a teázó és az úgynevezett obakeyashiki, amit én horrorszobának hívok. Ezeknek az a lényege, hogy az egész termet elsötétítik, egy utat hoznak létre, és ahogy a látogatók kis csoportokban végigmennek, az osztály tagjai ijetszgetik őket. A legjobb ilyen horrorszobáknak tematikája van, pl Piroska és a farkas vagy Kleopátra egyiptomi császárnő, és néha még egy kis háttértörténet is jár hozzájuk.
Ez a fesztivál az én iskolámban szeptember 28-29-én jött el. Az osztályom bubble tea-t árult, ami egy Ázsiában népszerű ital.
Az utóbbi három hetet készülődéssel töltöttük, minden kedden és csütörtökön mindenki benn maradt a suliban órák után.
27-én csütörtökön az összes óra elmaradt, hogy az osztályok tudjanak készülni a fesztiválra. Reggel 11-től majdnem este 6-ig folyton dolgoztunk, csak fél órára álltunk meg ebédelni.
Pénteken mindenki ugyanúgy jött suliba, mint bármelyik másik nap, de mind nagyon izgultunk. Az első órában az összes diák lement az udvarra, ahol egy ceremónia keretében megnyitották a fesztivált.
Ezután az osztály visszament a termébe, átvettük az italokat, feltöltöttük a hűtőt (őszintén szólva fogalmam sincs, hogy honnan szereztük), felvettük a osztálypólót és vártuk a vendégeket. Az első nap csak iskolán belüli volt és a többi diákot vártuk.
Az első órában nem volt semmi dolgom, úgyhogy megnéztem az iskolai zenekar előadását (kb 70 diák különböző hangszereken játszik, most Disney dalokat adtak elő), aztán ellátogattam a kalligráfia szakkör termébe, ahol egy kis kiállítást rendeztek be (októbertől csatlakozom a szakkörhöz). 11:00 és 12:00 között én is a teremben voltam és árultam. A feladatom az volt, hogy szívószálat adjak a vevőknek, és megköszönjem, hogy nálunk vásároltak. Nem túl fontos feladat, de én élveztem.
Az aznapi adag másfél óra alatt elfogyott, tehát pont akkor, amikor én is ott voltam. Amikor eladtuk az utolsó teát, az osztály és az osztályfőnök együtt kezdett el éljenezni és tapsolni.
Ezután, mivel egyértelműen nem volt dolgunk, mindenki mehetett, amerre látott.
Az osztályomban van egy kínai lány, és vele mentem körbe az iskolában. A norvég barátom osztálya tésztát árult, úgyhogy ott megebédeltünk, utána ettünk sütit és fagyit.
Az első nap délután 1-kor véget ért, utána feltakarítottunk és mehettünk haza. Én még a vonatállomáson vettem 3 könyvet átszámítva 810 forintért, úgyhogy nagyon boldog voltam, de az egy másik történet.
A második nap nyílt nap volt, úgyhogy bárki jöhetett.
Rögtön reggel 9:30-tól 11:00-ig megint a teremben voltam, ezúttal a hűtőt felügyeltem. Eljött a fogadócsaládom is, aminek külön örültem, mert az volt az utolsó napom velük (ők csak egy egy hónapos, úgynevezett welcome family voltak).
Ismét eladtuk az összes italt másfél óra alatt, úgyhogy megint megtapsoltuk magunkat, és mentünk körbe a többi osztályban. Én még egy kis időt töltöttem a családommal, aztán végignéztem az iskolai beszédversenyt. Kb 30 tanuló indult, és különböző nyelveken tartottak beszédeket - a legtöbben angolul, de volt japán, kínai és koreai beszédek is.
Ezután jött két másik cserediák barátom, és velük töltöttem együtt egy kis időt, de 3-kor vége lett a fesztiválnak és nekik haza kellett menniük, nekem pedig maradnom kellett takarítani.
Az egész takarítás két órát vett igénybe, leszedtünk minden díszítést és feltakarítottuk a termet.
A bemondóban mondták be a záróceremóniát. Az osztályomat külön megdícsérték a díszítésért, úgyhogy még büszkébbek voltunk magunkra.
Korábban is ellátogattam már hasonló fesztiválra, de most, hogy mi csináltuk, sokkal izgalmasabb volt. Úgy érzem, hogy az osztályomhoz is közelebb kerültem, és igazán jól éreztem magam ezalatt a két nap alatt.

One of the most exciting highlights of a Japanese high school student's year is the bunkasai, the school festival.
The classes decorate their homerooms and they welcome visitors from other classes; the most popular concepts are cafés and so-called obakeyashikis, which I call horror rooms. These classrooms are completely dark, and there is a road which the visitors take in small groups, while occasionally being scared by the members of the said class. The best rooms of this kinds have a theme, such as Little Red Riding Hood or Cleopatra, and sometimes there is also a short backstory.
This festival was on the 28th and the 29th of September in my school. My class was selling bubble tea, a popular drink in Asia.
We have been preparing for the past 3 weeks, everyone stayed in the class until 6 every Tuesday and Thursday.
The whole day of the 27th was preparation, no classes were held. We were working from 11am until almost 6pm, only stopping for half an hour to have lunch.
On Friday, everyone came to school as if it was a normal schoolday, but we were all very excited deep down.
In the first period, all students went to the school playground and the festival was opened.
Then we returned to our rooms and we did some final preparations. We recieved the drinks, filled the fridge (to be honest I have no idea where we got it from), changed to the class T-shirts and got ready to welcome the visitors.
The first day was only for the students, so we were welcoming other students of the school and sometimes teachers.
In the first shift, I didn't have anything to do so I watched the performance of the brass band (about 70 students playing different instruments, performing Disney songs), and then I visited the exhibition of the calligraphy club, which I plan to join from October.
From 11am to 12pm, I had a shift in the classroom. My task was to give straws to the guests and thank them. It's not that important but I had fun doing it.
The drinks of that day were sold out in one and a half hour, so we sold the last one when I was there too. When we handed out the drink, the class and the homeroom teacher started to clap and cheer at the same time.
After that, we could go wherever we wanted. There is a Chinese girl in my class, and I went around the school with her. The class of my Norwegian friend sold pasta, so we had lunch there, and then we ate cookies and icecream.
The first day ended at 1pm, then we cleaned the room and we went home. I bought 3 books for around 3 dollars in a store close by, so I was extremely happy, but that's another story.
The second day was an open day, so anyone could come.
From 9:30am to 11am I had a shift, this time I was responsible for the fridge. My host family also came, and I was happy for it because it was my last day with them (they were only a so-called welcome family, only hosting me for a month).
Again, we sold all the drinks in one and a half hours, so we gave ourselves a round of applause and then went around the school. I spent some time with my family and then I watched the speech contest. Around 30 students gave speeches in different topics, mostly in English, but there were Japanese, Chinese and Korean speeches too.
After that, two exchange student friends came and I spent a few time with them, but the festival ended at 3 and we parted.
We cleaned the room in 2 hours. We listened to the closing ceremony in the speaker. My class was praised for the decorations so we were even more proud of ourselves.
I have been to festivals like this before, but now that I was a part of it, it was a lot more fun. I feel like I got closer to my class and I had a great time in those two days.

Egy hónapja Japánban // One month in Japan

Szeptember 22-én értem el az egy hónapos mérföldkövet Japánban. Kétségtelenül életem legizgalmasabb és legmozgalmasabb hónapja volt, és izgatottan várom a maradékot. Ezalatt az egy hónap alatt barátokat szereztem a világ minden pontjáról, megismertem két varázslatos családot, és része lettem egy folyamatosan álmos, de mégis pezsgő, jókedvű és segítőkész osztálynak.
Honvágyam egyelőre nincs, de biztos vagyok benne, hogy az az idő is el fog jönni.
Előre tudtam, hogy a japánok egy úgynevezett csoport-orientált társadalomban léteznek, de teljesen lenyűgöz, hogy ez gyakorlatban mennyire hatékony. Lehet itt szó arról, hogy reggel valahogy még három ember felfér az egyébként tele vonatra, mert az emberek áthajtogatják magukat. Lehet itt arról szó, hogy az osztálytársam kérdés nélkül megszakítja a saját töri beadandójának írását, hogy nekem segítsen megfogalmazni a sajátomat, mert nem tudom még rendesen kifejezni magam japánul, még akkor is, ha ő tudja, hogy így a sajátját a szabadidejében kell megírnia. Lehet itt arról szó, hogy ebédnél mindig megosztjuk az édességet, amit hoztunk, és hogy néha csak azért veszünk valami kis csokit, hogy a barátainkkal együtt ehessük meg.
De főként arról a mondatról van szó, amit a kokugo tanárom mondott pár napja: 'Nincs értelme annak, ha a tudást magunknak halmozzuk fel. Azért ülünk csoportban kokugo órán, hogy segítsünk egymásnak, és megosszuk mindazt, amit tudunk, hogy együtt tudjunk haladni.'
Biztos vagyok benne, hogy sok hibát vétek, de ezt a japánok nem mondják maguktól, hanem rá kell jönnöm. Ha megkérdezem, hogy ez meg az így helyes-e, vagy hogy hogyan csináljam, akkor elmondják, de egyébként hagyják, hogy magamtól találjam ki, hogy pontosan hogyan is kell cselekednem. Pont ezért nem is tudom nagyon behatárolni, hogy mikor hibáztam, volt már arra példa, hogy azt hittem, hogy tök bunkó voltam, de kiderült, hogy minden rendben volt, és biztos van példa az ellentétes esetre is.
A látvánnyal nem tudok betelni. A városoknak is megvan a maga esztétikája, de a vidéki területek egyszerűen gyönyörűek.
Biztonsággal kijelenthetem, hogy szeretek itt lenni. Minden nap azon veszem észre magam, hogy ok nélkül mosolygok, miközben gyaloglom az utcán. Egyelőre nem szeretnék a jövőbe nézni, mert szerintem ez az első olyan időszakom, amikor valóban csak az ittben és a mostban élek. Ha viszont tényleg következtetést kell levonnom a jövővel kapcsolatban, akkor azt kell mondjam, hogy egy felejthetetlen évnek nézek elébe.

I have reached the milestone of being in Japan for a month on the 22nd of September. Without doubt this was the most exciting and hectic month of my life, and I'm looking forward to the rest.
During this one month I have made friends from all around the world, met with two wonderful families, and I became part of a constantly sleepy, but still lively and extremely helpful class.
I am not homesick yet, but I'm sure that time will come too.
I knew before that the Japanese people exist in a so-called group-oriented society, but I am extremely amazed by how effective it is.
I might be talking about those extra 3 people who can still get on the completely  crowded train in the morning, because people reorganise themselves so that all the people can fit in.
I might be talking about how we share our sweets after lunch, or that sometimes we obly but some chocolates to eat together with our friends.
I might be talking about my classmate stopping writing his own history essay to help me phrase mine during the whole lesson, because I don't have the abilities to write my own, knowing that now he has to write his own at home.
But I am mostly talking about what my kokugo teacher told us just the other day: 'There is no point in piling up knowledge for ourselves. The reason we are siting in groups on kokugo lessons is to share our knowledge and make progress together.'
I'm sure I have made a lot of mistakes, but Japanese people don't tell these to others, so I have to realise my mistakes on my own. If I ask them whether what I was doing was correct, or how to do something, they'll tell me, but otherwise I have to figure out if I was acting the right way. Because of this it is very hard to tell whether I was acting right or wrong. There were already some cases where I thought I was completely rude but then it turned out that there was no problem, and I'm sure there are examples for the opposite too.
Japan is beautiful. The cities have their own aesthetic, but the country is simply breathtaking.
I can say with certainty that I am happy here. Everyday I notice that I'm smiling without a reason while I'm walking on the streets. For now I wouldn't like to look in the future, because I think this is my first era when I'm really living in the here and now. However, if I really have to, I am sure that this is just a beginning of a wonderful year.

Az első igazi földrengésem // My first real earthquake

Minden pénteken a hatodik órám angol kommunikáció. Ez most is így volt, és próbáltam nem elaludni, ami többé-kevésbé sikerült is, bár az tény, hogy nagyon álmos voltam.
Nem tudom, hogy mikor kezdődött a földrengés, csak azt tudom, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy a székem finoman előre-hátra ringatózik. Alig volt érezhető, egyszerre maximum 2-3 centit mozdult, és a mozgás is lassú és egyenletes volt. Nem tudtam, hogy mi ez, úgyhogy figyelmen kívül hagytam.
Aztán egy osztálytársam a néma csendben megszólalt, és csak annyit suttogott, hogy jishin, ami nem meglepő módon annyit tesz, hogy földrengés.
Szerintem mondanom sem kell, hogy a szívem azonnal megugrott. Egy barátnőmmel összenéztem, és ő csak bólintott, hogy bizony, ez egy jishin. Többen engem néztek, figyelvén, hogy rendben vagyok-e, mert tudták, hogy ez az első földrengésem.
A rengésnek hamar vége lett, és az óra folytatódott tovább.
Pár percen belül megszólalt a hangosbemondó. Teljesen tárgyilagos módon a következő mondatok hangzottak el: 'Elnézést az óra közbeni zavarásért. Az előbb megmozdult a föld.'
Az osztálytársaim abban reménykedtek, hogy hazaküldenek minket, elvégre a földrengés természeti katasztrófa, és mi most épp átéltünk egyet, úgyhogy menjünk haza. Spoiler alert, nem mentünk haza.
A bemondóban elmagyarázták, hogy a rengés epicentruma Fukushima környékén volt, és hogy figyeljünk, mert lehetnek utórengések. A bemondó elnémult, és folytatódott az óra, de onnantól teljesen ébren voltam, és figyeltem, hogy mikor mozdul meg alattam a föld. Nem mozdult.
Iskola után egy kicsit utánanéztem a mai eseményeknek. Fukushima mellett egy, a Richter skála szerinti 5-ös földrengés volt, és szerintem Saitamában körülbelül 2-es volt, amit a Wikipédia szerint nem is érez mindenki.
Ezegyszer a Wikipédia igazat mondott, mert a norvég barátom, akinek a terme egy emelettel felettem van, azt mondta, hogy ő észre sem vette, és nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy földrengés volt.

My 6th period every Friday is English communication. It was the same today too, I tried not to fall asleep, in which I succeeded, more or less. Still, as a matter of fact, I was extremely sleepy.
I don't know when the earthquake started, but I know that one moment I felt my chair slowly rocking back and forth. It was hardly noticeable, not moving more that 2-3 cms at a time and the movement was smooth too.
I didn't know what it was, so I didn't really pay attention to it.
And then, in the silence, one of my classmates whispered jishin, which means, yup, you guessed it, earthquake.
My heart started racing. I locked my eyes with one of my friends, and she just nodded, that yes, indeed this is a jishin. Many of my classmates were monitoring my reactions, because they knew that this was my first earthquake.
The shaking stopped shortly after it began, and the lesson continued.
Not so long after the speaker came to life. In the most objective voice possible, the voice said: 'Sorry for interrupting the lessons. Just now, the ground moved.'
Many of my classmates hoped that we would get sent home, because in the end, we just experienced a natural disaster, therefore we deserve to be sent home. Spoiler alert, we didn't.
In the speaker, they explained that the epicentre was near Fukushima, and they told us to pay attention to possible aftershakes. The lesson continued and I was 100% awake, payimg attention to the possible aftershakes. They didn't come.
After school, I checked the events of today online. Apparently, there was an earthquake im Fukushima, a number 5 on the Richter scale. I am guessing that I experienced a 2 in Saitama. It is so small that according to Wikipedia, not all people feel it.
Wikipedia was right this time, because my Norwegian friend, who has his classroom on the floor above mine, didn't feel anything. He was genuinely surprised when I told him that there was an earthquake.

Iskolai élet // School life

Már több, mint egy hete járok iskolába, és kezdem megszokni a rendszert.
Minden reggel 6-kor kelek és kevéssel 6:45 előtt indulok el otthonról, és negyed 9 és fél 9 között érek be az iskolába. Ilyenkor már mindenki benn van az osztályban és csendben tanul. Általában angol könyveket olvasnak, de sokan elaludnak felette. Nagyon meglepett, hogy a japán diákok mennyire keveset alszanak. Az osztálytársaim nagyrésze örül, ha megvan nekik a napi 4 óra. Egyébként minden este tanulnak.
Ezen kívül még reggelente sok szakkör diákjai gyakorolnak. Az osztálytermem ablakából rálátok a teniszpályákra, ahol minden reggel kemény gyakorlás megy. Az egész iskola az iskolai zenekar hangjától zeng, mert ők is ekkor gyakorolnak.
Az egyedül tanulás ideje 8:40-kor ér véget. Mindenki visszarakja a könyveket a helyére, és az osztály egyik része életre kel, a másik része pedig alszik tovább.
8:45-kor bejön az osztályfőnök és rövid eligazítást tart. Emlékezteti az osztályt az esetleges aznapi határidőkre, kiemeli, hogy melyek azok a tantárgyak, amikből jobban kell igyekeznünk.
9-kor kezdődik az első óra. Az órák 45 percesek és 10 perc szünet van köztük. Minden óra elején és végén felállunk és meghajlunk a tanárnak. Az órák nagyrésze a saját termünkben van, csak az informatika- és tesiórákon kell másik termekbe mennünk. Az iskola épülete hatalmas és ilyenkor sietnünk kell. Mivel jó sokan járnak az iskolába, sokan még egyáltalán nem láttak, és olyankor látnak először, amikor a termek között mozgunk, úgyhogy a kawaii megszólalások még nem fejeződtek be.
A negyedik óra után van egy 45 perces ebédszünet. A legtöbben, köztük én is, előre csomagolt ebédet hoznak otthonról, amit a teremben esznek meg. Ilyenkor mindenki beszélget és igazán él az osztály.
Ebédszünet után még 3 óra van, szintén 45 perc, 10 perces szünetekkel.
Az utolsó óra után megint bejön az osztályfőnök, és újabb rövid eligazítást tart. Ezután megkezdődik a takarítás. Az osztály 5-6 fős csapatokra van osztva, és mindenkinek meg van mondva, hogy melyik héten mit takarít (vannak, akik bizonyos heteken nem takarítanak, általában 3 csapat dolgozik, és én nem vagyok beosztva sehova, úgyhogy ilyenkor az épp szabad emberekkel beszélek). Fel kell söpörni az osztálytermet, a terem előtti folyosórészt, és vannak, akik a mosdót takarítják.
Ezek után én indulok haza (vagy szakkörre), de az osztály még marad plusz angolórákra.
A tantárgyaimról is szólnék pár szót. 13 tantárgyam van, amik nagyjából egyeznek az otthoniakkal. A reáltárgyak tananyagából már majdnem mindent tanultam otthon, úgyhogy ezeket értem még akkor is, ha a tanóra szavait nem értem meg.
Világtöri órán épp a középkori Kelet-Ázsiát vesszük, úgyhogy csak egy nagyjábóli képem van, hogy mi történik, de a tanár a beadandómat (le kellett írni a saját szavainkkal azt az anyagrészt, és én kb egy harmadikos-negyedikes gyerek szókincsével leírtam, hogy mit értettem) megdícsérte, hogy egész sokat értettem meg a tanórákból. Ezen kívül, mivel a tanár úr nagyon fiatalos és lendületes, az órákat is nagyon élvezem.
Az óra, amihez semmi közöm nincs, az a kokugo, ami kb a japán nyelv és irodalom tantárgynak feleltethető meg.
Szerencsére a tanár is tudja, hogy még messzire nem vagyok olyan szinten, hogy ilyenekkel zaklatni lehessen, úgyhogy nem is zaklat, vagy hoz nekem külön papírt, vagy hagyja, hogy a könyvet olvasgassam, és keresgessem az új szavakat, úgyhogy legalább nem unatkozom.
Angolon viszont annál inkább. Kétfajta angolom van, nyelvtan és kommunikáció, de mindkettő csak abból áll, hogy mondatokat ismételgetünk. Néha vannak egyéb tevékenységek is, de az tényleg csak elvétve. Persze becsatlakozom, de igyekszem nem sokat, mert az nagyon nem izgi, ha a tanár és a cserediák végigbeszélgetik az órát, és mindenki csak néz.
Nagyjából így néz ki egy átlagos napom az iskolában. Az osztálytársaim továbbra is sokat segítenek, a tanáraim is nagyon türelmesek velem, és ezért a japán nyelvtudásom is napról napra fejlődik.

It has been more than a week since I've started school in Japan and I think I'm getting used to the system.
Every morning I wake up at 6 and I leave the house around 6:45, and if everything goes smoothly (which usually happens so), then I arrive between 8:15 and 8:30. By that time, everyone is inside the classroom, silently studying. Everyone reads English books, but many of them fall asleep in the process. I was really surprised when I heard how sleep deprived are the Japanese students. Most of my classmates are happy with 4 hours of sleep per day. Everyone studies until late night.
Also, in the mornings, many clubs also have practice. From my classroom, I can see the tennis fields, and every morning the club members practice hard. Also, the whole school is loud with the noises of the brass band, who also practice in the morning.
Self study time ends at 8:40, and everyone puts the books back where they belong.
Half of the class comes to life and the other half continues to sleep.
At 8:45, the homeroom teacher comes to the classroom and there is a period called short homeroom. The teacher reminds us of possible deadlines, and she always tells us to study harder.
The first period starts at 9:00. The lessons are 45 minutes long and there are 10 minutes long breaks between them. At the beginning and the end of each lesson, we stand up and bow to the teacher.
Most of the lessons are held in our homeroom. We only have to change rooms for ICT and PE lessons, and at those times we have to hurry for the building of the school is huge. Many of the students still haven't seen me and see me for the first time when I'm movimg between classrooms, so the kawaii comments haven't come to an end yet.
After the fourth break there is a 45 minutes long lunch break. Most of the students (including me) bring lunch from home and we eat it in our homeroom. This is the time when everyone is really alive.
After the lunch break there are another 3 lessons, 45 minutes with 10 minute long breaks between them.
After the last lesson, the homeroom teacher comes again for another short homeroom. Then, the cleaning time starts. The class is divided into groups of 5 or 6, and usually around 3 teams are on duty. We have to sweep the floor of the room and the corridor in front of the room, and also the toilet. After that I go home (or to club activities), but my classmates stay in school for extra English classes.
I would also like to write a few words about my subjects. I have 13 subjects which are kind of the same as my subjects at home.
I have already studied the material that we learn on science and Maths, so evem though I don't get the words, I understand the lessons.
On world history lessons we are studying the history of Eastern Asia in the middle ages, which I know nothing about, so I only have an image of what we are studying there. Also the teacher praised me for my essay (we had to retell the lessons in our own words, and I wrote down what I understood on the level of a 4th grade student), so I guess this picture is enough.
The only subject where I don't understand a word is kokugo, which kind of means Japanese literature and language.
Now, I'm far from the level of these lessons, and the teacher also knows that. She is very kind and helpful and accepts the fact that I'm not participating, and brings me other papers or just lets me read the book and search for new words, so at least I'm not bored.
But oh boy, I am very bored on English lessons. I have two kinds of English, grammar and communication, but on both, we just keep on repeating and practicing the same sentences. Sometimes (rarely) we do other activities too. Of course I participate, but I try not to participate that much, cause it's not fun if the teacher and the exchange student are having a conversation for 45 minutes and the others are listening.
In conclusion, this is one of my days at school. My classmates are very helpful and the teachers are patient with me too, so my Japanese is also getting better and better day by day.

Tájfun és földrengés // Taifun and earthquake

Nem tudom, hogy a külföldi hírekben mennyire jelent meg, de szeptember 4-én, kedden, elérte Japán déli részét a 21-es tájfun.
Már előre beharangozták az eseményt a híradókban, úgyhogy mindenki tudta, hogy nagyjából mikor ér el a tájfun abba a prefektúrába, ahol lakik.
Előző nap megkérdeztem a tanáraim, hogy lesz-e iskola. A válasz a következő volt: ha a szél annyira erős, hogy a vonatok leállnak, akkor nem kell bejönni.
Reggel működtek a vonatok, úgyhogy szépen mindenki bement suliba, és elkezdődtek az órák, mintha semmi különös nem történne. Meleg szél fújdogált, néha eleredt az eső, de akár egy sima őszi napnak is be lehetett volna tudni.
A negyedik óra végén megszólalt a hangosbemondó, hogy mivel jön a tájfun, ezért minden diák és tanár menjen haza.
Az osztályom ezt nem éppen úgy fogta fel, mint egy természeti katasztrófa, amikor véget ért a bejelentés, felszabadult kiáltás és tapsvihar szakadt ki mindenkiből.
Az iskolába majdnem 3000 diák jár, és ha ennyi ember egyszerre próbál hazajutni, az enyhén szólva problémás. Egy órámba tellett, mire felfértem egy buszra. Ezalatt az idő alatt a szél elkezdett erősödni, az eső pedig elállt. Aztán megint eleredt. Az 'eleredt alatt azt értem, hogy szakadt, mintha dézsából öntenék, aztán pár perc után megint elállt. Egyszer a szélben kifordult az esernyőm, és az a pár másodperc is elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzam. Ezzel nem voltam egyedül, többen eláztunk, de a tipikus japán türelem mindenkin látszott, ahogy csendben várta a következő buszt, és reménykedett, hogy felfér rá.
Én csak attól féltem, hogy ha későn érek az állomásra, akkor már esetleg nem mennek a vonatok, de az a vonal, amit én használok, gond nélkül operált. A vonaton a kijelzők viszont folyamatosan pörögtek, hogy melyik vonalon van részleges, vagy teljes leállás. A Shinkansent teljesen leállították.
Délután 4 körül értem haza, és ekkor még mindig csak a tájfun előszelét lehetett érezni. Saitama prefektúrát egyébként is csak a tájfun széle érintette, de még így is nagyon erős lett a szél estére.
Másnap reggel az iskola honlapjára kiírták, hogy normális rend szerint folytatódik a tanítás. A nap sütött és teljes szélcsend volt, mintha semmi sem történt volna az előző nap.
Reggel iskolába menet láttam, hogy a Sendai-ban élő barátaim írták, hogy földrengés volt náluk hajnalban. Én is csekkoltam, és kiderült, hogy hajnalban nálunk is volt egy shindo 1-es, azaz a leggyengébb földrengés.
És így esett, hogy az első földrengésem átaludtam.

I don't know if it has appeared in the news overseas, but taifun number 21 reached Japan on Tuesday, the 4th of September.
It was announced many times on the news here, so by the time it arrived, everyone knew when exactly it would reach their area.
The previous day I asked my teachers if there would be school on the day of the taifun. The answer was the following: if the wind is so strong that trains don't operate, then there will be no school.
On Tuesday morning the trains were operating so we went to school normally. Lessons were held as if nothing really special was going on.
There was a warm wind and a light rain. It could have been any other normal autumn day.
At the end of the fourth lesson the speaker came to life and the voice told all students and teachers to go home because of the taifun. My class didn't really think of it as a natural disaster, everyone started shouting and clapping.
Almost 3000 students attend my school, so let me not point out the fact that when all these students want to go home at the same time, things get crowded. It took me an hour to get on a bus.
During this time the wind got stronger and the rain stopped. Then it started raining again. And by saying 'it started', I actually mean that it was puring for a few minutes and then it stopped. Once the wind turned my umbrella the wrong way and those few moments were enough for me to soak totally, and I was not the only one. Still the famous Japanese patiemce was visible, everyone was chill and and waiting for the next bus, hoping that they can get up.
I was only afraid that my train would still operate when I got to the station. Luckily they did, though the screen kept on listing all the lines that were partially or fully suspended. Shinkansen did not operate at all.
I arrived home around 4pm and still the taifun was small. Saitama prefecture was not affected that much, only the verge of the taifun was above us.
The following morning, it was posted on the school's website that there would be school. The sun was shining and there was no wind, as if nothing happened the previous day.
Also, while I was on the way to school I saw that my friends in Sendai experienced an earthquake that morning. I also checked the news, and turns out, there was an earthquake in my area too, though it was only shindo 1, which is the weakest.
Soooo long story short, I slept through my first earthquake.

Első nap az iskolában // First day of school

Szeptember elsején megnyitották a tanév második harmadévét, és nekem ez volt az első napom az iskolában.
Reggel hatkor keltem, felvettem az egyenruhám, megettem a reggelit, amit a fogadóanyukám készített, és 7-kor elindultam.
Az út az otthonomtól az iskoláig kb. másfél óra, buszra, vonatra, majd megint buszra kell szállnom. A második busz végállomása az iskola, úgyhogy nagyon sokan voltunk ugyanabban az egyenruhában. Látszólag senkit nem érdekelt, hogy egy külföldi van a buszon, sokan aludtak, mindenki más a telefonját bújta.
Az iskola előtt egy angoltanár várt, aki bekísért az iskolába, és felvitt a tanáriba. Együtt átolvastuk és átjavítottuk a beszédemet, megkaptam az órarendemet (13 tantárgyam van és minden nap 7 órám, 8:45-től délután 4-ig).
Ezután lementünk megvenni az iskolai papucsomat. Mivel én elsőéves (tizedikes) vagyok, a papucsom talpa piros, a másodéveseké sárga, a harmadéveseké pedig zöld. Így akárkivel szembemegyek a folyosón, azonnal tudják, hogy az új cserediák elsőéves.
Mivel esett az eső, az évnyitó szövegét  hangosbemondóban olvasták fel. Engem is bemutattak, és felolvastam a körülbelül egy perces bemutatkozó beszédemet. Nagyon izgultam, de szerintem nem remegett a hangom, és amikor kimentem a közvetítőszobából, a tanárok megtapsoltak, és megdícsértek, hogy mennyire szépen beszélek japánul. Persze papírról felolvasni könnyű.
Nem sokkal később lejött értem az osztályfőnököm, egy fiatal női matektanár, és felkísért az osztálytermembe (első évfolyam C osztály). Ott még egyszer bemutatkoztam, és leültem a helyemre, ami az ablak mellett leghátul volt, de hétfőtől új ültetés lesz, és én megkértem a tanárnőt, hogy előre ültessen, mert vaksi vagyok.
Az osztályfőnök elmondta, hogy mi fog történni a következő harmadévben, és emlékeztette az osztályt, hogy a sok program mellett a tanulás az első. Ezután az osztály közösen eldöntötte, hogy az iskolai fesztiválon mit fogunk csinálni (minden osztály készül valami programmal). Volt pár dolog, amit nem értettem, de az osztályom nagyon segítőkész volt, és mindent addig magyaráztak, amíg biztosak voltak benne, hogy értem, hogy miről van szó. A lányokkal sokat beszéltem, de a fiúk nagyon szégyenlősek voltak és nem tudtam velük még beszélni.
Iskola után rögtön jöttem haza, az út megint másfél óra volt.
Úgy néz ki, hogy a japán standard szerint aranyos vagyok. Amikor a folyosón láttam, hogy valaki néz, meghajoltam és integettem, és minden lány azonnal felkiált, hogy kawaii (aranyos). Ezután általában szégyenlős leszek, és eltakarom az arcom, ami után csak még jobban mondják, hogy kawaii. És én még szégyenlősebb leszek. Ördögi kör.

On the first of September, an opening ceremony for the second trimester of the schoolyear, also my first day.
I woke up at 6 am, wore my uniform, ate the breakfast that my host mother made me and left the house at 7.
My school is pretty far from my house. I have to take a bus, a train, and then a bus again, and the whole journey takes about one and a half hours. The second bus's terminal is the school so there were many of us wearing the same uniform. Seemingly no one was interested in the fact that there is a foreigner on the bus, the people were either sleeping or on their phones.
In front of the school, an English teacher was waiting for me and he escirted me to the teachers' room where we checked my speech and he gave me my timetable (I have 13 subjects and 7 lessons everyday from 8:45 until around 4pm).
After that we went to buy my school slippers. Since I'm first year (tenth grade), the tread of my slippers are red. Second year students have yellow and third year students have green treads, so when someone sees me on the corridor they automatically know that the new exchange student is in the first year, and I also know which year they are in.
It was raining so the speeches of the ceremony were broadcasted through a speaker. I also had to introduce myself in a one minute long speech. I was extremely anxious but I think my voice was not shaking and when I finished all the teachers clapped and complimented me on my Japanese. Of course, reading from a paper is easy.
Soon after my homeroom teacher, a young maths teacher came to escort me to my homeroom. There, I introduced myself again, and I sat down to my table at the back of the class, next to the window. Anyways, there will be a new seating arrangement from next week and I asked my teacher to make me sit in the front because I'm basically blind.
Our homeroom teacher told us what will happen in the trimester and reminded us that despite of all the things that are going to happen, studying is the most important.
After, the class decided what are we going to do on the school festival (every class has to prepare something). There were some things that I didn't understand, but my classmates were helpful and they kept on explaining everything until they were sure that I understood everything. I talked with the girls but the boys were shy so I didn't get to talk to them.
After school, I went home and the journey again took more than an hour.
Apparently, according to Japanese standards, I'm cute. Whenever someone is looking at me in school, I bow and I wave, and everyone says 'kawaii' (cute). This makes me really shy and I cover my face with my hands, which looks even cuter to them and they keep on saying kawaii and it makes me even more shy. Vicious circle.

Karaoke

26-án délután semmi programom nem volt, ezért találkoztam egy thai lánnyal aki Saitama körzetben van február óta.
Azt hittem, a fogadóanyukám esetleg jön velünk, vagy kocsival elvisz és a karaoke után felvesz, de nem. Egy napja lakom náluk, de csak annyit mondott, hogy vigyem magammal a fogadóhúgom telefonját, mert azon van internet, és menjek haza gyalog, ha bármi baj van, hívjam. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelte őket, hogy hova megyek, hanem hogy a japán kultúrában a tinédzserek már ennyire önállóak. Őszintén szólva, ez nagyon meglepett, de tulajdonképpen jól esett.
Kocsival elvittek Omiya állomásig, ahol kiraktak minket, és megkerestük a helyet, amit kinéztünk.
A japánok kétféleképpen beszélnek a külföldiekhez. Először esetleg megpróbálnak angolul beszélni, de amikor felteszünk egy japán kérdést vagy japánul köszönünk, azonnal úgy beszélnek hozzánk, mintha anyanyelvi beszélők lennénk. Ez így történt a karaoke lobbijában is.
A recepciós elmagyarázta, hogy a hely 4-ig tele van, és úgy döntöttünk, hogy akkor visszajövünk.
Átmentünk egy szomszédos bevásárlóközpontba, ahol először csak cél nélkül csavarogtunk, aztán megkérdeztem, hogy van-e könyvesbolt.
Kiderült, hogy az egész hetedik emeletet egy nagy könyvesbolt foglalta el. Volt egy nagyon nagy CD és DVD részleg, először azt néztük meg, aztán nekiindultunk a könyveknek.
A bolt hatalmas volt, és úgy nézett ki, mint egy színbomba. A könyvek borítói mind nagyon színesek voltak (problémáim vannak a képek feltöltésével a blogra, ezért a képeket csak Instagramra és Facebookra teszem fel).
A könyvek mind nagyon olcsók! Japán egy nagyon drága ország, de a könyvek olcsók. Klasszikus irodalmat találtam 100-200 yenért, ami átszámítva 250-500 forint. Majdnem vettem könyvet, de végül mégsem.
Ezután átnéztünk egy 100 yen boltba. Ennek a koncepciója ugyanaz, mint Magyarországon a 100 forintos boltoknak vagy a kínai kereskedéseknek, azzal a különbséggel, hogy itt tényleg majdnem minden 100 yen.
A boltnak már most volt Halloween részlege.
Végül négy órára visszamentünk karaokézni, és már volt is hely.
Japánban hatalmas a karaoke-kultúra. Még a kisebb városokban is van karaoke, és relatíve olcsó. Diákkedvezménnyel fél óra 200 yen, de ezt mi még nem tudtuk igénybe venni, mert Naradának nem volt igazolványa, én pedig még nem kaptam meg az enyémet. Egy kis plusz fizetésével az italfogyasztás korlátlan.
Az ilyen helyeken kis szobák vannak, ahol van egy karaoke-gép, mikrofonok, és egy asztal. Mi is egy ilyen, két mikrofonos szobát kaptunk.
Nehezen találtunk olyan dalokat, amiket mindketten szeretünk, és benne is voltak a gépben.
Az egy óra meglepően gyorsan eltelt. Fejenként 500 yent fizettünk. Utána hazagyalogoltam. 5 óra körül már elindult lefelé a nap, de még mindig 35°C felett volt a hőmérséklet, a páratartalom szokás szerint kibírhatatlan. A japánok mindig tartanak maguknál egy pici törülközőt, amivel folyton törülgetik az arcukat és én is ezt csinálom, de a meleg még mindig kibírhatatlan. A házban minden szobában van légkondi, és szinte folyamatosan járatjuk.
Este elmentünk egy koreai barbecue étterembe. A japán és a koreai ételek itt sokkal finomabbak, mint otthon. Rengeteg dolog van, amit még csak nem is láttam eddig, de megígértem magamnak, hogy semmire sem mondok nemet, és eddig még nem bántam meg.

I didn't have anything to do on the 26th, so in the afternoon I went out with a Thai girl who is in Saitama district since February. I thought my host mum would come with us or take us by car, but no. I had been living with them and all she said was 'take your sister's phone with you, it has internet, you can walk home, if you're lost, call me.' This didn't mean that they didn't care about me, it's just that in their culture that teenagers are this independent. To be honest this surprised me, but deep down it felt good.
My mum took us to Omiya station by car, and there we searched for the place we chose earlier.
The Japanese have two ways to talk to foreigners. They either try English, but when we speak a word of Japanese, they unleash on full Japanese, as if we were native speakers. The exact same happened at the lobby of the karaoke.
The receptionist explained that the place was full until 4 o'clock, so we decided that we would come back later.
We went to the neighbouring shopping mall, where first we just wandered aimlessly, but then I asked if there was a book shop.
Apparently, the whole 7th floor was a book shop. There was a huge CD and DVD department, and first we had a look at that and then we moved on to the books.
The store was huge and it looked as if a bomb of colours was dropped on it (I have troubles uploading pictures to my blog so the pictures will be uploaded to my Facebook and Instagram).
Books are so cheap here! Japan is an extremely expensive country, but books are cheap. I found classical literature for ¥100-200. I almost bought a book but in the end I didn't.
Then we went to a ¥100 shop. It is basically a convenience store where most things are ¥100. The Japanese are already getting ready for Halloween and there were Halloween decorations already.
Finally we went back to the karaoke place at 4pm. In Japan, the culture of karaoke is huge. Even smaller towns have karaoke, and it's relatively cheap. Half an hour with student's discount is ¥200, but we couldn't go for the student's discount cause Narada didn't have her student ID on her and I don't have it yet. With a bit of extra money, the drinks are unlimited.
These places have small booths, where there are mics, a karaoke machine, and a table. We got a smaller booth with 2 mics.
It was a bit hard to find songs that the both of us liked and the machine also had them.
The one hour flew past really fast. We both paid ¥500-500. Then I started walking home. At 5pm the sun was already setting but the temperature was still above 35°C, and as always, the humidity was unbearable. The Japanese always carry a small towel to wipe away the sweat and I do the same. In the house there is AC in every room, and it's on most of the times.
In the evening we went to a Korean BBC restaurant. Japanese and Korean foods are so much more delicious than at home.
There were many things that I haven't even seen before, but I promised myself not to say no to anything and I haven't regretted that yet.

Repülés, érkezési orientáció // Flight, arrival orientation

A repüléssel kapcsolatos leírásokat magyar idő szerint írom. Akkor váltok japán időre, amikor megérkezem Japánba.
Kedden délután 3-ra értünk ki a reptérre. A check-in elég lassan ment, mert a csomagszállító szalagok nem működtek rendesen. Egy kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég időm beszállni, de aztán végül sorra kerültünk és minden probléma nélkül becsekkoltunk.
Azt hiszem, hogy még csak most kezdem átérezni, hogy tényleg egy évre itt hagyom az országot, a családomat, a barátaimat.
A kaput gond nélkül megtaláltam, és szinte azonnal indult is a beszállás.
A gép 30 perc késéssel indult, és 10 perc késéssel érkezett.
Repülés alatt filmeket néztem japánul, angol felirattal.
Este 11-kor értünk Dohába. Ott át kellett menni még egy biztonsági ellenőrzésen, és aztán lehetett keresni a kaput.
A dohai reptér hatalmas! Szerintem még nem is láttam ekkora csarnokokat. Ezen kívül nagyon modern, letisztult és tiszta, és mindenhova könnyen el lehet találni. Nagyjából fél 12-re meg is találtam a kaput.
2 óra volt hátra indulásig, úgyhogy a kapu előtt ültem, hátha találok más cserediákokat is. Már majdnem feladtam a reményt, amikor szembejött velem két brazil cserediák. Csak egy pár szót tudtunk beszélni beszállás előtt, mert ők a gép másik végében ültek.
Amikor már a folyosón mentem a gép felé, találkoztam négy osztrák diákkal is. Ők nem sokkal mögöttem ültek.
A gép 1:20-kor fel is szállt. Először elkezdtem filmet nézni, de ahhoz túl fáradt voltam, aztán megpróbáltam elaludni, de az sem ment.
Hajnal 3 körül megkérdeztem egy légiutaskísérőt, hogy esetleg átülhetnék-e egy másik helyre, és igenlő választ kaptam. Így hát négy sorral hátrébb, leültem két osztrák diák mellé - láttam, hogy hasonlítottak, de később kiderült, hogy ikrek!
A fiúkkal nagyon kíváncsiak voltunk egymásra, és órákon keresztül beszélgettünk. Próbáltak a telefonomból magyar szavakat olvasni, és nagyon sokmindenről beszélgettünk.
Reggel 8 körül elaludtunk, de én csak kb 40 percet tudtam aludni. Aztán fel is keltettem a fiúkat, hogy nehogy kialudják magukat és aztán ne tudjanak aludni Japánban.
Amikor Japán már látszott az ablakból, akkor nagyon izgatottak lettünk mindannyian.
Magyar idő szerint 11:10-kor szálltunk le. Ez Tokióban 18:10-et jelent.
Először át kellett mennünk az immigrációs folyamaton. Ujjlenyomatot vettek tőlünk és képet készítettek rólunk. Ezután nem sokkal megkaptuk a tartózkodási engedélyünket egy kártya formájában. Ezt mindig magunknál kell tartanunk.
Aztán már csak össze kellett szedni a csomagjainkat és átmenni a vámon. Ott mindannyian probléma nélkül átmentünk, és a reptéri dolgozók is mind nagyon szimpatikusak és segítőkészek voltak.
Ahogy kiértünk a reptéri váróba, azonnal láttuk az AFS önkénteseket. Ők is nagyon szimplatikusnak tűntek első látásra. Elvették az útleveleink és a tartózkodási kártyáinkat egy rövid időre, hogy mindenféle adminisztrációt elvégezzenek, aztán akinek kellett, elmentek pénzt váltani, és mentünk a buszhoz.
Szerintem még soha nem voltam ennyire párás helyen. Az érzés, ami megütött, ahogy kijöttünk a reptérről, leírhatatlan. Perceken belül már ragadtam is. A levegő is nagyon nehéz a pára miatt.
A buszra este 8 körül szálltunk fel, és bejöttünk Tokióba. A buszút alatt megint nagyon sokat beszéltünk, megint csak én az osztrákokkal, és még 3 török diák is csatlakozott hozzánk.
Az út alatt láttuk Disneyland-et, a Tokyo Towert és az Eiffel torony mását. A lakóépületek is hatalmasak, szerintem még nem láttam ekkorákat.
Este 10 körül érkeztünk a hotelbe. Mi voltunk az utolsó csapat cserediák, a többiek már megérkeztek. Három lánnyal voltam egy szobában, két amerikaival és egy némettel.
Kb 22:20-kor azzal engedtek el, hogy háromnegyedkor találkozunk, és megyünk fürdeni. A szobákban nem volt külön fürdőszoba, hanem közös fürdőt kellett használni.
A fürdőnek volt egy öltöző része, ahol mindenki együtt levetkőzött, aztán bementünk egy tágas zuhanyzóhelyiségbe, ahol mindenki együtt zuhanyzott. Az európai fejemmel azt gondoltam először, hogy ez kínos lesz, de mivel mindenki természetesnek vette, hogy egy térben fürdünk, egyáltalán nem volt az.
Fél 12-re végeztünk mindennel. A szobatársaim már aludtak, úgyhogy nem keltettem fel őket, amikor jött egy önkéntes, hogy jóéjt kívánjon. Azt mondta, hogy másnap negyed kilencre legyünk lent a közös térben, és megígértem, hogy felkeltek mindenkit a szobában időben. Aztán én is ájultam be az ágyba.
Másnap reggel megint úgy keltem, hogy egy vékony izzadtságréteg borított, és az előző esti hajmosásnak látszólag minden hatása elmúlt. Japánt leginkább egy hatalmas uszodához tudnám hasonlítani. Az ember tüdejében megül a pára, nehezebb lélegezni, és a bőre is folyton ragad.
24-én reggel hivatalosan is megnyitották az orientációt. Aztán közösen játszottunk egy 'A világ köszöntései' nevű játékot. Mindenki kapott 3 papírt, amire a saját nyelvén kellett írnia 1-1 köszöntést. Ezután kő-papír-ollóval lehetett elnyerni egymás köszönéseit. Nekem végül egy finn és egy német köszöntésem lett. Ezután kisebb csoportokban voltak feladatok, de hívtak régi cserediákokat is, akik a kérdéseinkre válaszoltak. Ezen kívül kaptunk még bingót is. Feladatok vannak hozzá, amiket ha teljesítünk, akkor a feladat számát be kell írni a bingóba.
Este új szobába költöztünk, mindenki egyedül lakott. Az ablakból megint akkora épületeket láttam, mint szerintem eddig soha. A város éjszaka is élt, este tízkor az irodaházakban a legtöbb villany még égett.
Egy ausztrál fiút találtam, aki még Saitama körzetben lesz, de másik iskolába fog járni.
Második nap reggel egy hosszú prezentációt hallgattunk meg a japán életről, a japán AFS szabályairól stb. Ezután mindenkinek elmondták, hogy másnap hogyan kell eljutniuk a fogadócsaládjukhoz. Engem egy önkéntes végig elkísér majd az úton. Aztán egy szimulációs játékot játszottunk. A résztvevőket két csoportba osztották, és mindkét csoportnak megmondták, hogy hogyan kell viselkednie. A küldetés pedig az volt, hogy barátkozzunk össze valakivel a másik csoportból. Ezt a játékot már Magyarországon is játszottam az indulás előtti orientáción, de nem bántam, mert szerintem nagyon vicces, és nagyon jól megmutatja hogy milyen, amikor két kultúra keveredik.
A játék után egy újabb prezentációban elmondták, hogy mit csináljunk földrengés esetén.
Volt még egy utolsó csoportfeladatunk, ahol írtunk egy levelet a jövőbeli énünknek (a levelet majd a félidei orientáción kapjuk vissza). A csoportban mindenki aláírta mindenki levelét.
Vacsora után kezdődött a záró ceremónia. Az AFS Japán elnöke tartott egy beszédet, lezártuk az orientációt, és aztán következett a Talent show. Nem volt kötelező részt venni, de én jelentkeztem. 3 perc alatt megtanítottam a diákoknak és az önkénteseknek egy egyszerű magyar néptáncot, és a végén már mindenki együtt táncolt. Mikor vége lett, a csoporttársaim megöleltek és megdícsértek, hogy nagyon jól érezték magukat közben. Ezután a csoportom leült egy körbe, és mindenki elmondta a gondolatait. Két nap alatt nagyon összeszoktunk, és többen el is sírtuk magunkat, köztük én is. Talán én sírtam legjobban, és az ausztrál fiú a körzetemből. Ezután mindenki megölelt mindenkit, és megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot a csereév alatt.
A csoportomban van egy kanadai fiú, akinek nagyon sokat beszéltem a magyar ételekről. Nem azokról, amik híresebbek, hanem pl arról, hogy mákot eszünk, zsírt kenünk a kenyerünkre és szalonnát sütünk nyílt tűz felett. Nagyon furcsának találta, de azt mondta, hogy kíváncsi, és hogy egyszer jön majd Magyarországra, és megígértette velem, hogy kipróbáljuk. Ezeket a magyar ételeket mindenki furcsának találta, de egy német fiú azt mondta, hogy a zsíroskenyér jól hangzik, úgyhogy benne barátra leltem.

When I am writing about the flights, I will use Hungarian time. I will change to Tokyo time when I arrive to Japan.
On Tuesday, we arrived to the airport at 3pm. The line to the check-in was long and the baggage belts were not working, so I was afraid that maybe I would be late for the flight. But in the end, we got to check in in time, so no worries.
I think I'm only starting to realise that I'm leaving my country, my family and my friends for a year.
I found the gate without a problem and the boarding started almost immediately.
On the flight, I watched movies in Japanese with English subtitles.
The plane took off 30 minutes late and arrived 10 minutes late. We arrived to Doha at 11pm.
When we got to Doha, I had to go through security again. Then, I was off to find the gate for my next plane.
Doha airport is just huge! I think I've never seen halls this big. It is also extremely modern, clean and clear, and it was very easy to find the next gate.
I arrived to my gate around half past 11. I decided not to go to the gate yet so that maybe I will be able to meet other exchange students. I've almost given up hope when I met 2 Brazilians! Sadly, they were sitting in the back of the plane and I was sitting in the front.
It was almost boarding time when I met 4 Austrians, and turns out, they were not so far from me on the plane.
The plane took off at 1:20am. I started to watch a movie but I was too tired for that and I tried to sleep but I was too awake for that.
Around 3am I asked one of the flight attendants if I could change seats and the answer was yes. So I sat next to two Austrians - I saw that they resembled each other but I found out that they are twins!
We were really curious of each other, and we were chatting for hours. We fell asleep at around 7am but I couldn't sleep more than 40 minutes. After another hour I woke the boys up because I was afraid that if they slept on the plane they wouldn't be able to sleep in the camp.
When Japan was already visible from the window, we all got very excited.
We landed at Tokyo Narita airport at 18:10 local time.
First we had to go through immigration. They scanned our fingerprints, and they took our photos. Soon after that, we got our resident cards. We have to carry that everytime.
After that we had to reclaim our baggage and go through customs. We went through without problems. The employees at the airport were all very nice and helpful.
As soon as we got to the airport lounge, we immediately saw the AFS volunteers. They also seemed very nice. They took our passports and resident cards for administration. Then the people who nedded to exchange money went to the exchange booth. Then we went to the bus.
I think I've never been to such a humid place. It's indescribable. When we got out of the airport, in a few minutes I was already sticking with sweat. The air was heavy, too.
We got on the bus around 8pm, and went into Tokyo. Again on the bus I would talk to the Austrians but this time 3 Turkish students joined the conversation.
During the ride we saw Tokyo Disneyland, Tokyo tower, and the replica of the Eiffel tower. The buildings are huge, I think I've never seen anything as big as them.
We arrived to the hotel around 10pm. We were the last ones to arrive, all the other exchangers were already there. I shared a room with a German and two Americans.
They told us to meet up at 22:45, to go to the bathroom. There were no bathrooms in the rooms, so we had to use a common bathroom.
The bathroom had a dressing room where we took our clothes off and then we went to a very spacious room where we all took a shower together. With my European mind I thought it would be embarrassing, but because everyone thought it was natural, I didn't bother at all in the end.
We finished everything around half past 11. My roommates were already sleeping so I promised the volunteer who came to say goodnight that I would wake them up in time tomorrow. They told us to meet up at 8:15am.
Then I too went to sleep straight away.
Next day morning I woke up early and it felt like I took no shower the day before, because again, I was covered with a layer of sweat. If I have to relate Japan to something, I would say it's like when you enter the swimming pool. You're struggling to breathe, because the dampness sits in your lungs, and also you're covered in sweat.
That day, the orientation camp was officially opened. Then we played a game called 'greetings of the world'. Everyone had 3 little papers and we had to write greetings on them in our native language. Then we would play rock paper scissors with others to win their greetings from them. I ended up with a Finnish and a German greeting.
After that there were group activities, but they also invited former exchange students who answered our questions.
We also had a bingo game. There were numbered tasks, and if we completed them, we could write the number of the task in the bingo.
In the evening we moved to new rooms, and this time everyone had a separate room. Again, from the windows I saw huger building like ever before. The city was also awake at night, at 10pm most light were still on.
I found an Australian boy who is coming to Saitama district as well, but we will attend different schools.
Next day morning we listened to a long presentation about life in Japan, AFS Japan rules etc. Then the volunteers told everyone how they have to get to their host families the following day. A volunteer will take me all the way.
Then we played a simulation game. We were divided into two groups and both groups had their own customs, the way we had to act. The mission was to make friends with members of the other group. I've already played this game at the pre-departure camp in Hugary, but I didn't mind cause I think it's a fun game and it is a perfect way to show what happens when two cultures mix.
In another presentation they told us what to do if an earthquake happened.
After lunch we had our last group activity where we wrote letters to our future selves which they would give us at the midstay camp. In my group, everyone signed everyone's letter.
After dinner, the closing ceremony started. First, the chairman of AFS Japan gave a speech and the orientation camp was officially closed. Then there was a talent show. Entering was not compulsory but I entered anyways. I taught everyone a basic Hungarian folk dance in 3 minutes, and by the end everybody was dancing together. When it ended, my groupmates hugged me and praised me, they told me it was very fun.
After the talent show my group sat down in a circle and we all said our thoughts. Even though we've known eachother for only 2 days, we got really close and many of us were crying, including me. I think I was crying the hardest with the Australian boy from my district.
Then everyone hugged everyone, and we promised to keep in contact during our exchange.
There is a Canadian guy in my group, and I told him a lot about Hungarian food. Not the normal ones you might now about, but like how we eat the seed of the poppy, how we spread fat on our bread and how we fry 'szalonna' on open fire. He said it was wrong on so many levels, but he was curious and he said that he will come to Hungary to try these. Everyone was sort of disgusted by these foods but there was a German guy who said that the fat-bread sounded nice, so now I got a friend in him.