Noh

Pár héttel ezelőtt jött egy üzenet a körzetvezetőmtől, hogy október 8-án, hétfőn (nemzeti ünnep) lesz egy ingyenes Noh (tradicionális japán színház) előadás Tokióban, ha a többi diákkal van kedvünk, akkor menjünk el és nézzük meg.
Így hát hétfőn felkerekedtem, és alig több mint egy órás metrózás után elértem Tokió déli részét.
Ezt az előadást rendhagyó módon kifejezetten külföldieknek tervezték. A színdarab előtt volt egy másfél órás workshop, amiben angol nyelven elmagyarázták a Noh alapelemeit: tánc, ének, ritmus és játék. A színészek be is mutatták ezeket, és bevonták a közönséget is.
Az ének nagyon érdekes volt, mert a színészek a hasból, izomból nyomják fel a hangot, és sok éves gyakorlás kell hozzá.
Négyféle hangszert mutattak be: egy bambuszfuvolát és háromféle dobot, kettőt kézzel kellett ütni, egyet pedig ütővel.
A fuvolának nagyon magas, szinte fülsértő hangja volt, de meg lehetett szokni. Egy bizonyos szektorból a nézőket felhívták a színpadra, és akik a fuvolát próbálhatták ki, azok meg sem tudták szólaltatni a hangszert, úgyhogy ezen is nagyon nehéz játszani.
A dobokban leginkább az volt az érdekes, hogy mindegyiknek volt hívóhangja. A zenészek hangosan kiabáltak és kurjongattak mielőtt megszólaltatták a hangszereiket, ugyanazon az izomhangon, mint az énekesek. Amikor a négy hangszer együtt szólalt meg, az kifejezetten kaotikus volt, és biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akiknek megfájdulna a fejük tőle.
Ezután két nézőt felöltöztettek noh jelmezekbe - egy női és egy férfi szerepet. Elmagyarázták, hogy a Heian időszaktól (i.sz. 790 - i.sz. 1190) kezdve az a szokás, hogy a ruhák sokkal nagyobbak, mint a viselőjük, és ettől a színész nagyon pufóknak tűnik. Ellenben, a maszk, amit viselnek, kisebb mint az emberi arc, és ez egy erős kontrasztot ad.
Egy rövid szünet után elkezdődött az előadás. A történet elég egyszerű volt.
Három buddhista szerzetes úton van a fővárostól távol. Beesteledik és a barátok szállást keresnek - találnak is egy házat, ahol egy idős nő él. A nő először nem akarja őket beengedni, mert szegényes a háza, de végül igent mond a szerzeteseknek. Itt beszélgetnek egy keveset (ez a része az előadásnak eléggé unalmas volt, mert semmi mást nem csináltak, csak izomhangon beszéltek régi japánul), majd a nő elindul tűzifáért. Mielőtt viszont kimegy a házból, figyelmezteti a barátokat, hogy semmiképp se nézzenek be a hátsó szobába. A legfiatalabb barát gyanút fog, és erősködik, hogy nézzenek be a szobába, mert valami nincs rendjén. A főbarát ezért leszidja, de amikor mindenki elalszik, akkor a legfiatalabb barát mégiscsak benéz a szobába. Amit ott lát, az elborzasztja.
A szoba tele van emberi csontokkal és egyéb testrészekkel. Amikor ezt elmondja a többi barátnak, akkor rájönnek, hogy az itt élő nő nem más, mint Kurozuka démona. Mindannyian megijednek, és próbálnak elmenekülni.
Mielőtt viszont a szerzetesek elmenekülnek, a nő visszatér, immár démoni formájában. A szerzetesek előveszik imaláncaikat és imádkoznak az összes istenhez. Imáik lenyugtatják a démon haragját és az elszégyelli magát és elmenekül.
Az előadás vége után még benn lehetett maradni egy rövid kérdezz felelek szekcióra, ahol megint csak angolul válaszoltak a feltett kérdésekre.
Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert testközelből tapasztaltam meg a japán kultúra egy igen különleges részét.

A few weeks ago, there was a message from my AFS district leader that there was to be a free Noh (traditional Japanese theatre) play on Monday, the 8th of October (it was a national holiday that day), and that if we were interested with the other students, we should go and watch.
So on Monday, I got on the metro and in a little more than an hour I reached the southern part of Tokyo.
This play was specially designed for foreigners. Before the actual play, there was a workshop, where they introduced the main elements of Noh (all in English) : dance, singing, rhythm and play. The actors demonstrated these and they also involved the audience.
The singing was very interesting, because they push the air from their stomach, putting in all the muscles. One needs long years of practice to master this.
The actors introduced four instruments: one bamboo flute and three drums.
The flute had a very high, actually a bit disturbing voice. From a certain sectir they called the audience on the stage and the ones who tried the flute couldn't get the voice out of it, so I suppose it's very hard to master.
The most interesting thing about the drums is that they have a calling. Before hitting them, the musicians shout and whoop in the same muscle voice as the singers.
When playing on them at the same time, the four instruments have quite a chaotic sound. I'm sure that there are many people whose head starts to hurt when hearing it.
After that, two of the audience members were dressed in traditional Noh dresses. The narrator also described that from the Heian era (790AD - 1190AD), the dresses were purposefully bigger than the actor, so that the person seems fatter and bigger. On the other hand, the mask that they wear is smaller than the human face, so the two gives a strong contrast.
After a short break, the actual play started. The story was not so complicated.
Three Buddhist monks are on a pilgrimage far from the capital. They want to find a place to sleep for the night. They find a house, and the only person living there is an elderly woman. They ask of they can sleep there. First, the woman refuses, saying that she is poor and her house is not worthy of welcoming guests. Still, the monks convince her, and she lets them in. Here, they have a conversation (this part was a bit boring because they were talking in muscle voice in ancient Japanese and I didn't understand anything) about life.
The woman goes to get some firewood, but before she leaves, she tells the monks not to look in her room.
The youngest monk gets suspicious and tells the others to have a look at the room. The main monk scolds him. Still, when everyone is afraid, the youngest monk has a look, and what he sees there engrosses him.
The room is filled with bones and other human body parts. When he tells this to the others, they realise that the woman is the demoness of Kurozuka. They decide to run.
However, before the priests can leave the house, the woman returns, now in her demonic form.
The priests take their rosaries out and start to pray. They pray to all of the gods and their prayers soothe the anger of the demon. She gets ashamed of herself and flees.
After the end of the play there was a short Q&A section, where they answered our questions, again in English.
I am glad that I could experience this exciting part of the Japanese culture in such an unorthodox way.