Szeptember 22-én értem el az egy hónapos mérföldkövet Japánban. Kétségtelenül életem legizgalmasabb és legmozgalmasabb hónapja volt, és izgatottan várom a maradékot. Ezalatt az egy hónap alatt barátokat szereztem a világ minden pontjáról, megismertem két varázslatos családot, és része lettem egy folyamatosan álmos, de mégis pezsgő, jókedvű és segítőkész osztálynak.
Honvágyam egyelőre nincs, de biztos vagyok benne, hogy az az idő is el fog jönni.
Előre tudtam, hogy a japánok egy úgynevezett csoport-orientált társadalomban léteznek, de teljesen lenyűgöz, hogy ez gyakorlatban mennyire hatékony. Lehet itt szó arról, hogy reggel valahogy még három ember felfér az egyébként tele vonatra, mert az emberek áthajtogatják magukat. Lehet itt arról szó, hogy az osztálytársam kérdés nélkül megszakítja a saját töri beadandójának írását, hogy nekem segítsen megfogalmazni a sajátomat, mert nem tudom még rendesen kifejezni magam japánul, még akkor is, ha ő tudja, hogy így a sajátját a szabadidejében kell megírnia. Lehet itt arról szó, hogy ebédnél mindig megosztjuk az édességet, amit hoztunk, és hogy néha csak azért veszünk valami kis csokit, hogy a barátainkkal együtt ehessük meg.
De főként arról a mondatról van szó, amit a kokugo tanárom mondott pár napja: 'Nincs értelme annak, ha a tudást magunknak halmozzuk fel. Azért ülünk csoportban kokugo órán, hogy segítsünk egymásnak, és megosszuk mindazt, amit tudunk, hogy együtt tudjunk haladni.'
Biztos vagyok benne, hogy sok hibát vétek, de ezt a japánok nem mondják maguktól, hanem rá kell jönnöm. Ha megkérdezem, hogy ez meg az így helyes-e, vagy hogy hogyan csináljam, akkor elmondják, de egyébként hagyják, hogy magamtól találjam ki, hogy pontosan hogyan is kell cselekednem. Pont ezért nem is tudom nagyon behatárolni, hogy mikor hibáztam, volt már arra példa, hogy azt hittem, hogy tök bunkó voltam, de kiderült, hogy minden rendben volt, és biztos van példa az ellentétes esetre is.
A látvánnyal nem tudok betelni. A városoknak is megvan a maga esztétikája, de a vidéki területek egyszerűen gyönyörűek.
Biztonsággal kijelenthetem, hogy szeretek itt lenni. Minden nap azon veszem észre magam, hogy ok nélkül mosolygok, miközben gyaloglom az utcán. Egyelőre nem szeretnék a jövőbe nézni, mert szerintem ez az első olyan időszakom, amikor valóban csak az ittben és a mostban élek. Ha viszont tényleg következtetést kell levonnom a jövővel kapcsolatban, akkor azt kell mondjam, hogy egy felejthetetlen évnek nézek elébe.
I have reached the milestone of being in Japan for a month on the 22nd of September. Without doubt this was the most exciting and hectic month of my life, and I'm looking forward to the rest.
During this one month I have made friends from all around the world, met with two wonderful families, and I became part of a constantly sleepy, but still lively and extremely helpful class.
I am not homesick yet, but I'm sure that time will come too.
I knew before that the Japanese people exist in a so-called group-oriented society, but I am extremely amazed by how effective it is.
I might be talking about those extra 3 people who can still get on the completely crowded train in the morning, because people reorganise themselves so that all the people can fit in.
I might be talking about how we share our sweets after lunch, or that sometimes we obly but some chocolates to eat together with our friends.
I might be talking about my classmate stopping writing his own history essay to help me phrase mine during the whole lesson, because I don't have the abilities to write my own, knowing that now he has to write his own at home.
But I am mostly talking about what my kokugo teacher told us just the other day: 'There is no point in piling up knowledge for ourselves. The reason we are siting in groups on kokugo lessons is to share our knowledge and make progress together.'
I'm sure I have made a lot of mistakes, but Japanese people don't tell these to others, so I have to realise my mistakes on my own. If I ask them whether what I was doing was correct, or how to do something, they'll tell me, but otherwise I have to figure out if I was acting the right way. Because of this it is very hard to tell whether I was acting right or wrong. There were already some cases where I thought I was completely rude but then it turned out that there was no problem, and I'm sure there are examples for the opposite too.
Japan is beautiful. The cities have their own aesthetic, but the country is simply breathtaking.
I can say with certainty that I am happy here. Everyday I notice that I'm smiling without a reason while I'm walking on the streets. For now I wouldn't like to look in the future, because I think this is my first era when I'm really living in the here and now. However, if I really have to, I am sure that this is just a beginning of a wonderful year.
No comments:
Post a Comment