Egy hónapja Japánban // One month in Japan

Szeptember 22-én értem el az egy hónapos mérföldkövet Japánban. Kétségtelenül életem legizgalmasabb és legmozgalmasabb hónapja volt, és izgatottan várom a maradékot. Ezalatt az egy hónap alatt barátokat szereztem a világ minden pontjáról, megismertem két varázslatos családot, és része lettem egy folyamatosan álmos, de mégis pezsgő, jókedvű és segítőkész osztálynak.
Honvágyam egyelőre nincs, de biztos vagyok benne, hogy az az idő is el fog jönni.
Előre tudtam, hogy a japánok egy úgynevezett csoport-orientált társadalomban léteznek, de teljesen lenyűgöz, hogy ez gyakorlatban mennyire hatékony. Lehet itt szó arról, hogy reggel valahogy még három ember felfér az egyébként tele vonatra, mert az emberek áthajtogatják magukat. Lehet itt arról szó, hogy az osztálytársam kérdés nélkül megszakítja a saját töri beadandójának írását, hogy nekem segítsen megfogalmazni a sajátomat, mert nem tudom még rendesen kifejezni magam japánul, még akkor is, ha ő tudja, hogy így a sajátját a szabadidejében kell megírnia. Lehet itt arról szó, hogy ebédnél mindig megosztjuk az édességet, amit hoztunk, és hogy néha csak azért veszünk valami kis csokit, hogy a barátainkkal együtt ehessük meg.
De főként arról a mondatról van szó, amit a kokugo tanárom mondott pár napja: 'Nincs értelme annak, ha a tudást magunknak halmozzuk fel. Azért ülünk csoportban kokugo órán, hogy segítsünk egymásnak, és megosszuk mindazt, amit tudunk, hogy együtt tudjunk haladni.'
Biztos vagyok benne, hogy sok hibát vétek, de ezt a japánok nem mondják maguktól, hanem rá kell jönnöm. Ha megkérdezem, hogy ez meg az így helyes-e, vagy hogy hogyan csináljam, akkor elmondják, de egyébként hagyják, hogy magamtól találjam ki, hogy pontosan hogyan is kell cselekednem. Pont ezért nem is tudom nagyon behatárolni, hogy mikor hibáztam, volt már arra példa, hogy azt hittem, hogy tök bunkó voltam, de kiderült, hogy minden rendben volt, és biztos van példa az ellentétes esetre is.
A látvánnyal nem tudok betelni. A városoknak is megvan a maga esztétikája, de a vidéki területek egyszerűen gyönyörűek.
Biztonsággal kijelenthetem, hogy szeretek itt lenni. Minden nap azon veszem észre magam, hogy ok nélkül mosolygok, miközben gyaloglom az utcán. Egyelőre nem szeretnék a jövőbe nézni, mert szerintem ez az első olyan időszakom, amikor valóban csak az ittben és a mostban élek. Ha viszont tényleg következtetést kell levonnom a jövővel kapcsolatban, akkor azt kell mondjam, hogy egy felejthetetlen évnek nézek elébe.

I have reached the milestone of being in Japan for a month on the 22nd of September. Without doubt this was the most exciting and hectic month of my life, and I'm looking forward to the rest.
During this one month I have made friends from all around the world, met with two wonderful families, and I became part of a constantly sleepy, but still lively and extremely helpful class.
I am not homesick yet, but I'm sure that time will come too.
I knew before that the Japanese people exist in a so-called group-oriented society, but I am extremely amazed by how effective it is.
I might be talking about those extra 3 people who can still get on the completely  crowded train in the morning, because people reorganise themselves so that all the people can fit in.
I might be talking about how we share our sweets after lunch, or that sometimes we obly but some chocolates to eat together with our friends.
I might be talking about my classmate stopping writing his own history essay to help me phrase mine during the whole lesson, because I don't have the abilities to write my own, knowing that now he has to write his own at home.
But I am mostly talking about what my kokugo teacher told us just the other day: 'There is no point in piling up knowledge for ourselves. The reason we are siting in groups on kokugo lessons is to share our knowledge and make progress together.'
I'm sure I have made a lot of mistakes, but Japanese people don't tell these to others, so I have to realise my mistakes on my own. If I ask them whether what I was doing was correct, or how to do something, they'll tell me, but otherwise I have to figure out if I was acting the right way. Because of this it is very hard to tell whether I was acting right or wrong. There were already some cases where I thought I was completely rude but then it turned out that there was no problem, and I'm sure there are examples for the opposite too.
Japan is beautiful. The cities have their own aesthetic, but the country is simply breathtaking.
I can say with certainty that I am happy here. Everyday I notice that I'm smiling without a reason while I'm walking on the streets. For now I wouldn't like to look in the future, because I think this is my first era when I'm really living in the here and now. However, if I really have to, I am sure that this is just a beginning of a wonderful year.

Az első igazi földrengésem // My first real earthquake

Minden pénteken a hatodik órám angol kommunikáció. Ez most is így volt, és próbáltam nem elaludni, ami többé-kevésbé sikerült is, bár az tény, hogy nagyon álmos voltam.
Nem tudom, hogy mikor kezdődött a földrengés, csak azt tudom, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy a székem finoman előre-hátra ringatózik. Alig volt érezhető, egyszerre maximum 2-3 centit mozdult, és a mozgás is lassú és egyenletes volt. Nem tudtam, hogy mi ez, úgyhogy figyelmen kívül hagytam.
Aztán egy osztálytársam a néma csendben megszólalt, és csak annyit suttogott, hogy jishin, ami nem meglepő módon annyit tesz, hogy földrengés.
Szerintem mondanom sem kell, hogy a szívem azonnal megugrott. Egy barátnőmmel összenéztem, és ő csak bólintott, hogy bizony, ez egy jishin. Többen engem néztek, figyelvén, hogy rendben vagyok-e, mert tudták, hogy ez az első földrengésem.
A rengésnek hamar vége lett, és az óra folytatódott tovább.
Pár percen belül megszólalt a hangosbemondó. Teljesen tárgyilagos módon a következő mondatok hangzottak el: 'Elnézést az óra közbeni zavarásért. Az előbb megmozdult a föld.'
Az osztálytársaim abban reménykedtek, hogy hazaküldenek minket, elvégre a földrengés természeti katasztrófa, és mi most épp átéltünk egyet, úgyhogy menjünk haza. Spoiler alert, nem mentünk haza.
A bemondóban elmagyarázták, hogy a rengés epicentruma Fukushima környékén volt, és hogy figyeljünk, mert lehetnek utórengések. A bemondó elnémult, és folytatódott az óra, de onnantól teljesen ébren voltam, és figyeltem, hogy mikor mozdul meg alattam a föld. Nem mozdult.
Iskola után egy kicsit utánanéztem a mai eseményeknek. Fukushima mellett egy, a Richter skála szerinti 5-ös földrengés volt, és szerintem Saitamában körülbelül 2-es volt, amit a Wikipédia szerint nem is érez mindenki.
Ezegyszer a Wikipédia igazat mondott, mert a norvég barátom, akinek a terme egy emelettel felettem van, azt mondta, hogy ő észre sem vette, és nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy földrengés volt.

My 6th period every Friday is English communication. It was the same today too, I tried not to fall asleep, in which I succeeded, more or less. Still, as a matter of fact, I was extremely sleepy.
I don't know when the earthquake started, but I know that one moment I felt my chair slowly rocking back and forth. It was hardly noticeable, not moving more that 2-3 cms at a time and the movement was smooth too.
I didn't know what it was, so I didn't really pay attention to it.
And then, in the silence, one of my classmates whispered jishin, which means, yup, you guessed it, earthquake.
My heart started racing. I locked my eyes with one of my friends, and she just nodded, that yes, indeed this is a jishin. Many of my classmates were monitoring my reactions, because they knew that this was my first earthquake.
The shaking stopped shortly after it began, and the lesson continued.
Not so long after the speaker came to life. In the most objective voice possible, the voice said: 'Sorry for interrupting the lessons. Just now, the ground moved.'
Many of my classmates hoped that we would get sent home, because in the end, we just experienced a natural disaster, therefore we deserve to be sent home. Spoiler alert, we didn't.
In the speaker, they explained that the epicentre was near Fukushima, and they told us to pay attention to possible aftershakes. The lesson continued and I was 100% awake, payimg attention to the possible aftershakes. They didn't come.
After school, I checked the events of today online. Apparently, there was an earthquake im Fukushima, a number 5 on the Richter scale. I am guessing that I experienced a 2 in Saitama. It is so small that according to Wikipedia, not all people feel it.
Wikipedia was right this time, because my Norwegian friend, who has his classroom on the floor above mine, didn't feel anything. He was genuinely surprised when I told him that there was an earthquake.

Iskolai élet // School life

Már több, mint egy hete járok iskolába, és kezdem megszokni a rendszert.
Minden reggel 6-kor kelek és kevéssel 6:45 előtt indulok el otthonról, és negyed 9 és fél 9 között érek be az iskolába. Ilyenkor már mindenki benn van az osztályban és csendben tanul. Általában angol könyveket olvasnak, de sokan elaludnak felette. Nagyon meglepett, hogy a japán diákok mennyire keveset alszanak. Az osztálytársaim nagyrésze örül, ha megvan nekik a napi 4 óra. Egyébként minden este tanulnak.
Ezen kívül még reggelente sok szakkör diákjai gyakorolnak. Az osztálytermem ablakából rálátok a teniszpályákra, ahol minden reggel kemény gyakorlás megy. Az egész iskola az iskolai zenekar hangjától zeng, mert ők is ekkor gyakorolnak.
Az egyedül tanulás ideje 8:40-kor ér véget. Mindenki visszarakja a könyveket a helyére, és az osztály egyik része életre kel, a másik része pedig alszik tovább.
8:45-kor bejön az osztályfőnök és rövid eligazítást tart. Emlékezteti az osztályt az esetleges aznapi határidőkre, kiemeli, hogy melyek azok a tantárgyak, amikből jobban kell igyekeznünk.
9-kor kezdődik az első óra. Az órák 45 percesek és 10 perc szünet van köztük. Minden óra elején és végén felállunk és meghajlunk a tanárnak. Az órák nagyrésze a saját termünkben van, csak az informatika- és tesiórákon kell másik termekbe mennünk. Az iskola épülete hatalmas és ilyenkor sietnünk kell. Mivel jó sokan járnak az iskolába, sokan még egyáltalán nem láttak, és olyankor látnak először, amikor a termek között mozgunk, úgyhogy a kawaii megszólalások még nem fejeződtek be.
A negyedik óra után van egy 45 perces ebédszünet. A legtöbben, köztük én is, előre csomagolt ebédet hoznak otthonról, amit a teremben esznek meg. Ilyenkor mindenki beszélget és igazán él az osztály.
Ebédszünet után még 3 óra van, szintén 45 perc, 10 perces szünetekkel.
Az utolsó óra után megint bejön az osztályfőnök, és újabb rövid eligazítást tart. Ezután megkezdődik a takarítás. Az osztály 5-6 fős csapatokra van osztva, és mindenkinek meg van mondva, hogy melyik héten mit takarít (vannak, akik bizonyos heteken nem takarítanak, általában 3 csapat dolgozik, és én nem vagyok beosztva sehova, úgyhogy ilyenkor az épp szabad emberekkel beszélek). Fel kell söpörni az osztálytermet, a terem előtti folyosórészt, és vannak, akik a mosdót takarítják.
Ezek után én indulok haza (vagy szakkörre), de az osztály még marad plusz angolórákra.
A tantárgyaimról is szólnék pár szót. 13 tantárgyam van, amik nagyjából egyeznek az otthoniakkal. A reáltárgyak tananyagából már majdnem mindent tanultam otthon, úgyhogy ezeket értem még akkor is, ha a tanóra szavait nem értem meg.
Világtöri órán épp a középkori Kelet-Ázsiát vesszük, úgyhogy csak egy nagyjábóli képem van, hogy mi történik, de a tanár a beadandómat (le kellett írni a saját szavainkkal azt az anyagrészt, és én kb egy harmadikos-negyedikes gyerek szókincsével leírtam, hogy mit értettem) megdícsérte, hogy egész sokat értettem meg a tanórákból. Ezen kívül, mivel a tanár úr nagyon fiatalos és lendületes, az órákat is nagyon élvezem.
Az óra, amihez semmi közöm nincs, az a kokugo, ami kb a japán nyelv és irodalom tantárgynak feleltethető meg.
Szerencsére a tanár is tudja, hogy még messzire nem vagyok olyan szinten, hogy ilyenekkel zaklatni lehessen, úgyhogy nem is zaklat, vagy hoz nekem külön papírt, vagy hagyja, hogy a könyvet olvasgassam, és keresgessem az új szavakat, úgyhogy legalább nem unatkozom.
Angolon viszont annál inkább. Kétfajta angolom van, nyelvtan és kommunikáció, de mindkettő csak abból áll, hogy mondatokat ismételgetünk. Néha vannak egyéb tevékenységek is, de az tényleg csak elvétve. Persze becsatlakozom, de igyekszem nem sokat, mert az nagyon nem izgi, ha a tanár és a cserediák végigbeszélgetik az órát, és mindenki csak néz.
Nagyjából így néz ki egy átlagos napom az iskolában. Az osztálytársaim továbbra is sokat segítenek, a tanáraim is nagyon türelmesek velem, és ezért a japán nyelvtudásom is napról napra fejlődik.

It has been more than a week since I've started school in Japan and I think I'm getting used to the system.
Every morning I wake up at 6 and I leave the house around 6:45, and if everything goes smoothly (which usually happens so), then I arrive between 8:15 and 8:30. By that time, everyone is inside the classroom, silently studying. Everyone reads English books, but many of them fall asleep in the process. I was really surprised when I heard how sleep deprived are the Japanese students. Most of my classmates are happy with 4 hours of sleep per day. Everyone studies until late night.
Also, in the mornings, many clubs also have practice. From my classroom, I can see the tennis fields, and every morning the club members practice hard. Also, the whole school is loud with the noises of the brass band, who also practice in the morning.
Self study time ends at 8:40, and everyone puts the books back where they belong.
Half of the class comes to life and the other half continues to sleep.
At 8:45, the homeroom teacher comes to the classroom and there is a period called short homeroom. The teacher reminds us of possible deadlines, and she always tells us to study harder.
The first period starts at 9:00. The lessons are 45 minutes long and there are 10 minutes long breaks between them. At the beginning and the end of each lesson, we stand up and bow to the teacher.
Most of the lessons are held in our homeroom. We only have to change rooms for ICT and PE lessons, and at those times we have to hurry for the building of the school is huge. Many of the students still haven't seen me and see me for the first time when I'm movimg between classrooms, so the kawaii comments haven't come to an end yet.
After the fourth break there is a 45 minutes long lunch break. Most of the students (including me) bring lunch from home and we eat it in our homeroom. This is the time when everyone is really alive.
After the lunch break there are another 3 lessons, 45 minutes with 10 minute long breaks between them.
After the last lesson, the homeroom teacher comes again for another short homeroom. Then, the cleaning time starts. The class is divided into groups of 5 or 6, and usually around 3 teams are on duty. We have to sweep the floor of the room and the corridor in front of the room, and also the toilet. After that I go home (or to club activities), but my classmates stay in school for extra English classes.
I would also like to write a few words about my subjects. I have 13 subjects which are kind of the same as my subjects at home.
I have already studied the material that we learn on science and Maths, so evem though I don't get the words, I understand the lessons.
On world history lessons we are studying the history of Eastern Asia in the middle ages, which I know nothing about, so I only have an image of what we are studying there. Also the teacher praised me for my essay (we had to retell the lessons in our own words, and I wrote down what I understood on the level of a 4th grade student), so I guess this picture is enough.
The only subject where I don't understand a word is kokugo, which kind of means Japanese literature and language.
Now, I'm far from the level of these lessons, and the teacher also knows that. She is very kind and helpful and accepts the fact that I'm not participating, and brings me other papers or just lets me read the book and search for new words, so at least I'm not bored.
But oh boy, I am very bored on English lessons. I have two kinds of English, grammar and communication, but on both, we just keep on repeating and practicing the same sentences. Sometimes (rarely) we do other activities too. Of course I participate, but I try not to participate that much, cause it's not fun if the teacher and the exchange student are having a conversation for 45 minutes and the others are listening.
In conclusion, this is one of my days at school. My classmates are very helpful and the teachers are patient with me too, so my Japanese is also getting better and better day by day.

Tájfun és földrengés // Taifun and earthquake

Nem tudom, hogy a külföldi hírekben mennyire jelent meg, de szeptember 4-én, kedden, elérte Japán déli részét a 21-es tájfun.
Már előre beharangozták az eseményt a híradókban, úgyhogy mindenki tudta, hogy nagyjából mikor ér el a tájfun abba a prefektúrába, ahol lakik.
Előző nap megkérdeztem a tanáraim, hogy lesz-e iskola. A válasz a következő volt: ha a szél annyira erős, hogy a vonatok leállnak, akkor nem kell bejönni.
Reggel működtek a vonatok, úgyhogy szépen mindenki bement suliba, és elkezdődtek az órák, mintha semmi különös nem történne. Meleg szél fújdogált, néha eleredt az eső, de akár egy sima őszi napnak is be lehetett volna tudni.
A negyedik óra végén megszólalt a hangosbemondó, hogy mivel jön a tájfun, ezért minden diák és tanár menjen haza.
Az osztályom ezt nem éppen úgy fogta fel, mint egy természeti katasztrófa, amikor véget ért a bejelentés, felszabadult kiáltás és tapsvihar szakadt ki mindenkiből.
Az iskolába majdnem 3000 diák jár, és ha ennyi ember egyszerre próbál hazajutni, az enyhén szólva problémás. Egy órámba tellett, mire felfértem egy buszra. Ezalatt az idő alatt a szél elkezdett erősödni, az eső pedig elállt. Aztán megint eleredt. Az 'eleredt alatt azt értem, hogy szakadt, mintha dézsából öntenék, aztán pár perc után megint elállt. Egyszer a szélben kifordult az esernyőm, és az a pár másodperc is elég volt ahhoz, hogy bőrig ázzam. Ezzel nem voltam egyedül, többen eláztunk, de a tipikus japán türelem mindenkin látszott, ahogy csendben várta a következő buszt, és reménykedett, hogy felfér rá.
Én csak attól féltem, hogy ha későn érek az állomásra, akkor már esetleg nem mennek a vonatok, de az a vonal, amit én használok, gond nélkül operált. A vonaton a kijelzők viszont folyamatosan pörögtek, hogy melyik vonalon van részleges, vagy teljes leállás. A Shinkansent teljesen leállították.
Délután 4 körül értem haza, és ekkor még mindig csak a tájfun előszelét lehetett érezni. Saitama prefektúrát egyébként is csak a tájfun széle érintette, de még így is nagyon erős lett a szél estére.
Másnap reggel az iskola honlapjára kiírták, hogy normális rend szerint folytatódik a tanítás. A nap sütött és teljes szélcsend volt, mintha semmi sem történt volna az előző nap.
Reggel iskolába menet láttam, hogy a Sendai-ban élő barátaim írták, hogy földrengés volt náluk hajnalban. Én is csekkoltam, és kiderült, hogy hajnalban nálunk is volt egy shindo 1-es, azaz a leggyengébb földrengés.
És így esett, hogy az első földrengésem átaludtam.

I don't know if it has appeared in the news overseas, but taifun number 21 reached Japan on Tuesday, the 4th of September.
It was announced many times on the news here, so by the time it arrived, everyone knew when exactly it would reach their area.
The previous day I asked my teachers if there would be school on the day of the taifun. The answer was the following: if the wind is so strong that trains don't operate, then there will be no school.
On Tuesday morning the trains were operating so we went to school normally. Lessons were held as if nothing really special was going on.
There was a warm wind and a light rain. It could have been any other normal autumn day.
At the end of the fourth lesson the speaker came to life and the voice told all students and teachers to go home because of the taifun. My class didn't really think of it as a natural disaster, everyone started shouting and clapping.
Almost 3000 students attend my school, so let me not point out the fact that when all these students want to go home at the same time, things get crowded. It took me an hour to get on a bus.
During this time the wind got stronger and the rain stopped. Then it started raining again. And by saying 'it started', I actually mean that it was puring for a few minutes and then it stopped. Once the wind turned my umbrella the wrong way and those few moments were enough for me to soak totally, and I was not the only one. Still the famous Japanese patiemce was visible, everyone was chill and and waiting for the next bus, hoping that they can get up.
I was only afraid that my train would still operate when I got to the station. Luckily they did, though the screen kept on listing all the lines that were partially or fully suspended. Shinkansen did not operate at all.
I arrived home around 4pm and still the taifun was small. Saitama prefecture was not affected that much, only the verge of the taifun was above us.
The following morning, it was posted on the school's website that there would be school. The sun was shining and there was no wind, as if nothing happened the previous day.
Also, while I was on the way to school I saw that my friends in Sendai experienced an earthquake that morning. I also checked the news, and turns out, there was an earthquake in my area too, though it was only shindo 1, which is the weakest.
Soooo long story short, I slept through my first earthquake.

Első nap az iskolában // First day of school

Szeptember elsején megnyitották a tanév második harmadévét, és nekem ez volt az első napom az iskolában.
Reggel hatkor keltem, felvettem az egyenruhám, megettem a reggelit, amit a fogadóanyukám készített, és 7-kor elindultam.
Az út az otthonomtól az iskoláig kb. másfél óra, buszra, vonatra, majd megint buszra kell szállnom. A második busz végállomása az iskola, úgyhogy nagyon sokan voltunk ugyanabban az egyenruhában. Látszólag senkit nem érdekelt, hogy egy külföldi van a buszon, sokan aludtak, mindenki más a telefonját bújta.
Az iskola előtt egy angoltanár várt, aki bekísért az iskolába, és felvitt a tanáriba. Együtt átolvastuk és átjavítottuk a beszédemet, megkaptam az órarendemet (13 tantárgyam van és minden nap 7 órám, 8:45-től délután 4-ig).
Ezután lementünk megvenni az iskolai papucsomat. Mivel én elsőéves (tizedikes) vagyok, a papucsom talpa piros, a másodéveseké sárga, a harmadéveseké pedig zöld. Így akárkivel szembemegyek a folyosón, azonnal tudják, hogy az új cserediák elsőéves.
Mivel esett az eső, az évnyitó szövegét  hangosbemondóban olvasták fel. Engem is bemutattak, és felolvastam a körülbelül egy perces bemutatkozó beszédemet. Nagyon izgultam, de szerintem nem remegett a hangom, és amikor kimentem a közvetítőszobából, a tanárok megtapsoltak, és megdícsértek, hogy mennyire szépen beszélek japánul. Persze papírról felolvasni könnyű.
Nem sokkal később lejött értem az osztályfőnököm, egy fiatal női matektanár, és felkísért az osztálytermembe (első évfolyam C osztály). Ott még egyszer bemutatkoztam, és leültem a helyemre, ami az ablak mellett leghátul volt, de hétfőtől új ültetés lesz, és én megkértem a tanárnőt, hogy előre ültessen, mert vaksi vagyok.
Az osztályfőnök elmondta, hogy mi fog történni a következő harmadévben, és emlékeztette az osztályt, hogy a sok program mellett a tanulás az első. Ezután az osztály közösen eldöntötte, hogy az iskolai fesztiválon mit fogunk csinálni (minden osztály készül valami programmal). Volt pár dolog, amit nem értettem, de az osztályom nagyon segítőkész volt, és mindent addig magyaráztak, amíg biztosak voltak benne, hogy értem, hogy miről van szó. A lányokkal sokat beszéltem, de a fiúk nagyon szégyenlősek voltak és nem tudtam velük még beszélni.
Iskola után rögtön jöttem haza, az út megint másfél óra volt.
Úgy néz ki, hogy a japán standard szerint aranyos vagyok. Amikor a folyosón láttam, hogy valaki néz, meghajoltam és integettem, és minden lány azonnal felkiált, hogy kawaii (aranyos). Ezután általában szégyenlős leszek, és eltakarom az arcom, ami után csak még jobban mondják, hogy kawaii. És én még szégyenlősebb leszek. Ördögi kör.

On the first of September, an opening ceremony for the second trimester of the schoolyear, also my first day.
I woke up at 6 am, wore my uniform, ate the breakfast that my host mother made me and left the house at 7.
My school is pretty far from my house. I have to take a bus, a train, and then a bus again, and the whole journey takes about one and a half hours. The second bus's terminal is the school so there were many of us wearing the same uniform. Seemingly no one was interested in the fact that there is a foreigner on the bus, the people were either sleeping or on their phones.
In front of the school, an English teacher was waiting for me and he escirted me to the teachers' room where we checked my speech and he gave me my timetable (I have 13 subjects and 7 lessons everyday from 8:45 until around 4pm).
After that we went to buy my school slippers. Since I'm first year (tenth grade), the tread of my slippers are red. Second year students have yellow and third year students have green treads, so when someone sees me on the corridor they automatically know that the new exchange student is in the first year, and I also know which year they are in.
It was raining so the speeches of the ceremony were broadcasted through a speaker. I also had to introduce myself in a one minute long speech. I was extremely anxious but I think my voice was not shaking and when I finished all the teachers clapped and complimented me on my Japanese. Of course, reading from a paper is easy.
Soon after my homeroom teacher, a young maths teacher came to escort me to my homeroom. There, I introduced myself again, and I sat down to my table at the back of the class, next to the window. Anyways, there will be a new seating arrangement from next week and I asked my teacher to make me sit in the front because I'm basically blind.
Our homeroom teacher told us what will happen in the trimester and reminded us that despite of all the things that are going to happen, studying is the most important.
After, the class decided what are we going to do on the school festival (every class has to prepare something). There were some things that I didn't understand, but my classmates were helpful and they kept on explaining everything until they were sure that I understood everything. I talked with the girls but the boys were shy so I didn't get to talk to them.
After school, I went home and the journey again took more than an hour.
Apparently, according to Japanese standards, I'm cute. Whenever someone is looking at me in school, I bow and I wave, and everyone says 'kawaii' (cute). This makes me really shy and I cover my face with my hands, which looks even cuter to them and they keep on saying kawaii and it makes me even more shy. Vicious circle.

Karaoke

26-án délután semmi programom nem volt, ezért találkoztam egy thai lánnyal aki Saitama körzetben van február óta.
Azt hittem, a fogadóanyukám esetleg jön velünk, vagy kocsival elvisz és a karaoke után felvesz, de nem. Egy napja lakom náluk, de csak annyit mondott, hogy vigyem magammal a fogadóhúgom telefonját, mert azon van internet, és menjek haza gyalog, ha bármi baj van, hívjam. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelte őket, hogy hova megyek, hanem hogy a japán kultúrában a tinédzserek már ennyire önállóak. Őszintén szólva, ez nagyon meglepett, de tulajdonképpen jól esett.
Kocsival elvittek Omiya állomásig, ahol kiraktak minket, és megkerestük a helyet, amit kinéztünk.
A japánok kétféleképpen beszélnek a külföldiekhez. Először esetleg megpróbálnak angolul beszélni, de amikor felteszünk egy japán kérdést vagy japánul köszönünk, azonnal úgy beszélnek hozzánk, mintha anyanyelvi beszélők lennénk. Ez így történt a karaoke lobbijában is.
A recepciós elmagyarázta, hogy a hely 4-ig tele van, és úgy döntöttünk, hogy akkor visszajövünk.
Átmentünk egy szomszédos bevásárlóközpontba, ahol először csak cél nélkül csavarogtunk, aztán megkérdeztem, hogy van-e könyvesbolt.
Kiderült, hogy az egész hetedik emeletet egy nagy könyvesbolt foglalta el. Volt egy nagyon nagy CD és DVD részleg, először azt néztük meg, aztán nekiindultunk a könyveknek.
A bolt hatalmas volt, és úgy nézett ki, mint egy színbomba. A könyvek borítói mind nagyon színesek voltak (problémáim vannak a képek feltöltésével a blogra, ezért a képeket csak Instagramra és Facebookra teszem fel).
A könyvek mind nagyon olcsók! Japán egy nagyon drága ország, de a könyvek olcsók. Klasszikus irodalmat találtam 100-200 yenért, ami átszámítva 250-500 forint. Majdnem vettem könyvet, de végül mégsem.
Ezután átnéztünk egy 100 yen boltba. Ennek a koncepciója ugyanaz, mint Magyarországon a 100 forintos boltoknak vagy a kínai kereskedéseknek, azzal a különbséggel, hogy itt tényleg majdnem minden 100 yen.
A boltnak már most volt Halloween részlege.
Végül négy órára visszamentünk karaokézni, és már volt is hely.
Japánban hatalmas a karaoke-kultúra. Még a kisebb városokban is van karaoke, és relatíve olcsó. Diákkedvezménnyel fél óra 200 yen, de ezt mi még nem tudtuk igénybe venni, mert Naradának nem volt igazolványa, én pedig még nem kaptam meg az enyémet. Egy kis plusz fizetésével az italfogyasztás korlátlan.
Az ilyen helyeken kis szobák vannak, ahol van egy karaoke-gép, mikrofonok, és egy asztal. Mi is egy ilyen, két mikrofonos szobát kaptunk.
Nehezen találtunk olyan dalokat, amiket mindketten szeretünk, és benne is voltak a gépben.
Az egy óra meglepően gyorsan eltelt. Fejenként 500 yent fizettünk. Utána hazagyalogoltam. 5 óra körül már elindult lefelé a nap, de még mindig 35°C felett volt a hőmérséklet, a páratartalom szokás szerint kibírhatatlan. A japánok mindig tartanak maguknál egy pici törülközőt, amivel folyton törülgetik az arcukat és én is ezt csinálom, de a meleg még mindig kibírhatatlan. A házban minden szobában van légkondi, és szinte folyamatosan járatjuk.
Este elmentünk egy koreai barbecue étterembe. A japán és a koreai ételek itt sokkal finomabbak, mint otthon. Rengeteg dolog van, amit még csak nem is láttam eddig, de megígértem magamnak, hogy semmire sem mondok nemet, és eddig még nem bántam meg.

I didn't have anything to do on the 26th, so in the afternoon I went out with a Thai girl who is in Saitama district since February. I thought my host mum would come with us or take us by car, but no. I had been living with them and all she said was 'take your sister's phone with you, it has internet, you can walk home, if you're lost, call me.' This didn't mean that they didn't care about me, it's just that in their culture that teenagers are this independent. To be honest this surprised me, but deep down it felt good.
My mum took us to Omiya station by car, and there we searched for the place we chose earlier.
The Japanese have two ways to talk to foreigners. They either try English, but when we speak a word of Japanese, they unleash on full Japanese, as if we were native speakers. The exact same happened at the lobby of the karaoke.
The receptionist explained that the place was full until 4 o'clock, so we decided that we would come back later.
We went to the neighbouring shopping mall, where first we just wandered aimlessly, but then I asked if there was a book shop.
Apparently, the whole 7th floor was a book shop. There was a huge CD and DVD department, and first we had a look at that and then we moved on to the books.
The store was huge and it looked as if a bomb of colours was dropped on it (I have troubles uploading pictures to my blog so the pictures will be uploaded to my Facebook and Instagram).
Books are so cheap here! Japan is an extremely expensive country, but books are cheap. I found classical literature for ¥100-200. I almost bought a book but in the end I didn't.
Then we went to a ¥100 shop. It is basically a convenience store where most things are ¥100. The Japanese are already getting ready for Halloween and there were Halloween decorations already.
Finally we went back to the karaoke place at 4pm. In Japan, the culture of karaoke is huge. Even smaller towns have karaoke, and it's relatively cheap. Half an hour with student's discount is ¥200, but we couldn't go for the student's discount cause Narada didn't have her student ID on her and I don't have it yet. With a bit of extra money, the drinks are unlimited.
These places have small booths, where there are mics, a karaoke machine, and a table. We got a smaller booth with 2 mics.
It was a bit hard to find songs that the both of us liked and the machine also had them.
The one hour flew past really fast. We both paid ¥500-500. Then I started walking home. At 5pm the sun was already setting but the temperature was still above 35°C, and as always, the humidity was unbearable. The Japanese always carry a small towel to wipe away the sweat and I do the same. In the house there is AC in every room, and it's on most of the times.
In the evening we went to a Korean BBC restaurant. Japanese and Korean foods are so much more delicious than at home.
There were many things that I haven't even seen before, but I promised myself not to say no to anything and I haven't regretted that yet.

Repülés, érkezési orientáció // Flight, arrival orientation

A repüléssel kapcsolatos leírásokat magyar idő szerint írom. Akkor váltok japán időre, amikor megérkezem Japánba.
Kedden délután 3-ra értünk ki a reptérre. A check-in elég lassan ment, mert a csomagszállító szalagok nem működtek rendesen. Egy kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég időm beszállni, de aztán végül sorra kerültünk és minden probléma nélkül becsekkoltunk.
Azt hiszem, hogy még csak most kezdem átérezni, hogy tényleg egy évre itt hagyom az országot, a családomat, a barátaimat.
A kaput gond nélkül megtaláltam, és szinte azonnal indult is a beszállás.
A gép 30 perc késéssel indult, és 10 perc késéssel érkezett.
Repülés alatt filmeket néztem japánul, angol felirattal.
Este 11-kor értünk Dohába. Ott át kellett menni még egy biztonsági ellenőrzésen, és aztán lehetett keresni a kaput.
A dohai reptér hatalmas! Szerintem még nem is láttam ekkora csarnokokat. Ezen kívül nagyon modern, letisztult és tiszta, és mindenhova könnyen el lehet találni. Nagyjából fél 12-re meg is találtam a kaput.
2 óra volt hátra indulásig, úgyhogy a kapu előtt ültem, hátha találok más cserediákokat is. Már majdnem feladtam a reményt, amikor szembejött velem két brazil cserediák. Csak egy pár szót tudtunk beszélni beszállás előtt, mert ők a gép másik végében ültek.
Amikor már a folyosón mentem a gép felé, találkoztam négy osztrák diákkal is. Ők nem sokkal mögöttem ültek.
A gép 1:20-kor fel is szállt. Először elkezdtem filmet nézni, de ahhoz túl fáradt voltam, aztán megpróbáltam elaludni, de az sem ment.
Hajnal 3 körül megkérdeztem egy légiutaskísérőt, hogy esetleg átülhetnék-e egy másik helyre, és igenlő választ kaptam. Így hát négy sorral hátrébb, leültem két osztrák diák mellé - láttam, hogy hasonlítottak, de később kiderült, hogy ikrek!
A fiúkkal nagyon kíváncsiak voltunk egymásra, és órákon keresztül beszélgettünk. Próbáltak a telefonomból magyar szavakat olvasni, és nagyon sokmindenről beszélgettünk.
Reggel 8 körül elaludtunk, de én csak kb 40 percet tudtam aludni. Aztán fel is keltettem a fiúkat, hogy nehogy kialudják magukat és aztán ne tudjanak aludni Japánban.
Amikor Japán már látszott az ablakból, akkor nagyon izgatottak lettünk mindannyian.
Magyar idő szerint 11:10-kor szálltunk le. Ez Tokióban 18:10-et jelent.
Először át kellett mennünk az immigrációs folyamaton. Ujjlenyomatot vettek tőlünk és képet készítettek rólunk. Ezután nem sokkal megkaptuk a tartózkodási engedélyünket egy kártya formájában. Ezt mindig magunknál kell tartanunk.
Aztán már csak össze kellett szedni a csomagjainkat és átmenni a vámon. Ott mindannyian probléma nélkül átmentünk, és a reptéri dolgozók is mind nagyon szimpatikusak és segítőkészek voltak.
Ahogy kiértünk a reptéri váróba, azonnal láttuk az AFS önkénteseket. Ők is nagyon szimplatikusnak tűntek első látásra. Elvették az útleveleink és a tartózkodási kártyáinkat egy rövid időre, hogy mindenféle adminisztrációt elvégezzenek, aztán akinek kellett, elmentek pénzt váltani, és mentünk a buszhoz.
Szerintem még soha nem voltam ennyire párás helyen. Az érzés, ami megütött, ahogy kijöttünk a reptérről, leírhatatlan. Perceken belül már ragadtam is. A levegő is nagyon nehéz a pára miatt.
A buszra este 8 körül szálltunk fel, és bejöttünk Tokióba. A buszút alatt megint nagyon sokat beszéltünk, megint csak én az osztrákokkal, és még 3 török diák is csatlakozott hozzánk.
Az út alatt láttuk Disneyland-et, a Tokyo Towert és az Eiffel torony mását. A lakóépületek is hatalmasak, szerintem még nem láttam ekkorákat.
Este 10 körül érkeztünk a hotelbe. Mi voltunk az utolsó csapat cserediák, a többiek már megérkeztek. Három lánnyal voltam egy szobában, két amerikaival és egy némettel.
Kb 22:20-kor azzal engedtek el, hogy háromnegyedkor találkozunk, és megyünk fürdeni. A szobákban nem volt külön fürdőszoba, hanem közös fürdőt kellett használni.
A fürdőnek volt egy öltöző része, ahol mindenki együtt levetkőzött, aztán bementünk egy tágas zuhanyzóhelyiségbe, ahol mindenki együtt zuhanyzott. Az európai fejemmel azt gondoltam először, hogy ez kínos lesz, de mivel mindenki természetesnek vette, hogy egy térben fürdünk, egyáltalán nem volt az.
Fél 12-re végeztünk mindennel. A szobatársaim már aludtak, úgyhogy nem keltettem fel őket, amikor jött egy önkéntes, hogy jóéjt kívánjon. Azt mondta, hogy másnap negyed kilencre legyünk lent a közös térben, és megígértem, hogy felkeltek mindenkit a szobában időben. Aztán én is ájultam be az ágyba.
Másnap reggel megint úgy keltem, hogy egy vékony izzadtságréteg borított, és az előző esti hajmosásnak látszólag minden hatása elmúlt. Japánt leginkább egy hatalmas uszodához tudnám hasonlítani. Az ember tüdejében megül a pára, nehezebb lélegezni, és a bőre is folyton ragad.
24-én reggel hivatalosan is megnyitották az orientációt. Aztán közösen játszottunk egy 'A világ köszöntései' nevű játékot. Mindenki kapott 3 papírt, amire a saját nyelvén kellett írnia 1-1 köszöntést. Ezután kő-papír-ollóval lehetett elnyerni egymás köszönéseit. Nekem végül egy finn és egy német köszöntésem lett. Ezután kisebb csoportokban voltak feladatok, de hívtak régi cserediákokat is, akik a kérdéseinkre válaszoltak. Ezen kívül kaptunk még bingót is. Feladatok vannak hozzá, amiket ha teljesítünk, akkor a feladat számát be kell írni a bingóba.
Este új szobába költöztünk, mindenki egyedül lakott. Az ablakból megint akkora épületeket láttam, mint szerintem eddig soha. A város éjszaka is élt, este tízkor az irodaházakban a legtöbb villany még égett.
Egy ausztrál fiút találtam, aki még Saitama körzetben lesz, de másik iskolába fog járni.
Második nap reggel egy hosszú prezentációt hallgattunk meg a japán életről, a japán AFS szabályairól stb. Ezután mindenkinek elmondták, hogy másnap hogyan kell eljutniuk a fogadócsaládjukhoz. Engem egy önkéntes végig elkísér majd az úton. Aztán egy szimulációs játékot játszottunk. A résztvevőket két csoportba osztották, és mindkét csoportnak megmondták, hogy hogyan kell viselkednie. A küldetés pedig az volt, hogy barátkozzunk össze valakivel a másik csoportból. Ezt a játékot már Magyarországon is játszottam az indulás előtti orientáción, de nem bántam, mert szerintem nagyon vicces, és nagyon jól megmutatja hogy milyen, amikor két kultúra keveredik.
A játék után egy újabb prezentációban elmondták, hogy mit csináljunk földrengés esetén.
Volt még egy utolsó csoportfeladatunk, ahol írtunk egy levelet a jövőbeli énünknek (a levelet majd a félidei orientáción kapjuk vissza). A csoportban mindenki aláírta mindenki levelét.
Vacsora után kezdődött a záró ceremónia. Az AFS Japán elnöke tartott egy beszédet, lezártuk az orientációt, és aztán következett a Talent show. Nem volt kötelező részt venni, de én jelentkeztem. 3 perc alatt megtanítottam a diákoknak és az önkénteseknek egy egyszerű magyar néptáncot, és a végén már mindenki együtt táncolt. Mikor vége lett, a csoporttársaim megöleltek és megdícsértek, hogy nagyon jól érezték magukat közben. Ezután a csoportom leült egy körbe, és mindenki elmondta a gondolatait. Két nap alatt nagyon összeszoktunk, és többen el is sírtuk magunkat, köztük én is. Talán én sírtam legjobban, és az ausztrál fiú a körzetemből. Ezután mindenki megölelt mindenkit, és megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot a csereév alatt.
A csoportomban van egy kanadai fiú, akinek nagyon sokat beszéltem a magyar ételekről. Nem azokról, amik híresebbek, hanem pl arról, hogy mákot eszünk, zsírt kenünk a kenyerünkre és szalonnát sütünk nyílt tűz felett. Nagyon furcsának találta, de azt mondta, hogy kíváncsi, és hogy egyszer jön majd Magyarországra, és megígértette velem, hogy kipróbáljuk. Ezeket a magyar ételeket mindenki furcsának találta, de egy német fiú azt mondta, hogy a zsíroskenyér jól hangzik, úgyhogy benne barátra leltem.

When I am writing about the flights, I will use Hungarian time. I will change to Tokyo time when I arrive to Japan.
On Tuesday, we arrived to the airport at 3pm. The line to the check-in was long and the baggage belts were not working, so I was afraid that maybe I would be late for the flight. But in the end, we got to check in in time, so no worries.
I think I'm only starting to realise that I'm leaving my country, my family and my friends for a year.
I found the gate without a problem and the boarding started almost immediately.
On the flight, I watched movies in Japanese with English subtitles.
The plane took off 30 minutes late and arrived 10 minutes late. We arrived to Doha at 11pm.
When we got to Doha, I had to go through security again. Then, I was off to find the gate for my next plane.
Doha airport is just huge! I think I've never seen halls this big. It is also extremely modern, clean and clear, and it was very easy to find the next gate.
I arrived to my gate around half past 11. I decided not to go to the gate yet so that maybe I will be able to meet other exchange students. I've almost given up hope when I met 2 Brazilians! Sadly, they were sitting in the back of the plane and I was sitting in the front.
It was almost boarding time when I met 4 Austrians, and turns out, they were not so far from me on the plane.
The plane took off at 1:20am. I started to watch a movie but I was too tired for that and I tried to sleep but I was too awake for that.
Around 3am I asked one of the flight attendants if I could change seats and the answer was yes. So I sat next to two Austrians - I saw that they resembled each other but I found out that they are twins!
We were really curious of each other, and we were chatting for hours. We fell asleep at around 7am but I couldn't sleep more than 40 minutes. After another hour I woke the boys up because I was afraid that if they slept on the plane they wouldn't be able to sleep in the camp.
When Japan was already visible from the window, we all got very excited.
We landed at Tokyo Narita airport at 18:10 local time.
First we had to go through immigration. They scanned our fingerprints, and they took our photos. Soon after that, we got our resident cards. We have to carry that everytime.
After that we had to reclaim our baggage and go through customs. We went through without problems. The employees at the airport were all very nice and helpful.
As soon as we got to the airport lounge, we immediately saw the AFS volunteers. They also seemed very nice. They took our passports and resident cards for administration. Then the people who nedded to exchange money went to the exchange booth. Then we went to the bus.
I think I've never been to such a humid place. It's indescribable. When we got out of the airport, in a few minutes I was already sticking with sweat. The air was heavy, too.
We got on the bus around 8pm, and went into Tokyo. Again on the bus I would talk to the Austrians but this time 3 Turkish students joined the conversation.
During the ride we saw Tokyo Disneyland, Tokyo tower, and the replica of the Eiffel tower. The buildings are huge, I think I've never seen anything as big as them.
We arrived to the hotel around 10pm. We were the last ones to arrive, all the other exchangers were already there. I shared a room with a German and two Americans.
They told us to meet up at 22:45, to go to the bathroom. There were no bathrooms in the rooms, so we had to use a common bathroom.
The bathroom had a dressing room where we took our clothes off and then we went to a very spacious room where we all took a shower together. With my European mind I thought it would be embarrassing, but because everyone thought it was natural, I didn't bother at all in the end.
We finished everything around half past 11. My roommates were already sleeping so I promised the volunteer who came to say goodnight that I would wake them up in time tomorrow. They told us to meet up at 8:15am.
Then I too went to sleep straight away.
Next day morning I woke up early and it felt like I took no shower the day before, because again, I was covered with a layer of sweat. If I have to relate Japan to something, I would say it's like when you enter the swimming pool. You're struggling to breathe, because the dampness sits in your lungs, and also you're covered in sweat.
That day, the orientation camp was officially opened. Then we played a game called 'greetings of the world'. Everyone had 3 little papers and we had to write greetings on them in our native language. Then we would play rock paper scissors with others to win their greetings from them. I ended up with a Finnish and a German greeting.
After that there were group activities, but they also invited former exchange students who answered our questions.
We also had a bingo game. There were numbered tasks, and if we completed them, we could write the number of the task in the bingo.
In the evening we moved to new rooms, and this time everyone had a separate room. Again, from the windows I saw huger building like ever before. The city was also awake at night, at 10pm most light were still on.
I found an Australian boy who is coming to Saitama district as well, but we will attend different schools.
Next day morning we listened to a long presentation about life in Japan, AFS Japan rules etc. Then the volunteers told everyone how they have to get to their host families the following day. A volunteer will take me all the way.
Then we played a simulation game. We were divided into two groups and both groups had their own customs, the way we had to act. The mission was to make friends with members of the other group. I've already played this game at the pre-departure camp in Hugary, but I didn't mind cause I think it's a fun game and it is a perfect way to show what happens when two cultures mix.
In another presentation they told us what to do if an earthquake happened.
After lunch we had our last group activity where we wrote letters to our future selves which they would give us at the midstay camp. In my group, everyone signed everyone's letter.
After dinner, the closing ceremony started. First, the chairman of AFS Japan gave a speech and the orientation camp was officially closed. Then there was a talent show. Entering was not compulsory but I entered anyways. I taught everyone a basic Hungarian folk dance in 3 minutes, and by the end everybody was dancing together. When it ended, my groupmates hugged me and praised me, they told me it was very fun.
After the talent show my group sat down in a circle and we all said our thoughts. Even though we've known eachother for only 2 days, we got really close and many of us were crying, including me. I think I was crying the hardest with the Australian boy from my district.
Then everyone hugged everyone, and we promised to keep in contact during our exchange.
There is a Canadian guy in my group, and I told him a lot about Hungarian food. Not the normal ones you might now about, but like how we eat the seed of the poppy, how we spread fat on our bread and how we fry 'szalonna' on open fire. He said it was wrong on so many levels, but he was curious and he said that he will come to Hungary to try these. Everyone was sort of disgusted by these foods but there was a German guy who said that the fat-bread sounded nice, so now I got a friend in him.