体育祭 - testnevelés fesztivál // PE festival

Japánban óvodás kortól felső középiskola végéig tartanak úgynevezett testnevelés fesztivált minden évben ősszel. Ez általában két napig tart és az osztályok versenyeznek egymás ellen.
Az iskolám kibérelt egy stadiumparkot egy másik városban (lelátó, 400 m-es futópálya, nagy füves terület) erre a két napra. Meg volt mondva mindenkinek, hogy legkésőbb melyik vonattal érkezzen meg. Nekem az osztályfőnököm meghagyta, hogy valakivel reggel találkozzak, és menjek velük együtt, hogy ne vesszek el, és szálljunk fel a 7:20-as vonatra, hogy bőven időben megérkezzünk. Ehhez 5-kor kellett kelnem, de szerintem megérte.
A lelátó 4 részre volt osztva (piros, fehér, kék és sárga), és minden osztálynak meg volt adva, hogy hol kell ülnie (az 1C a kék lelátón ült). A második nap mindenki kapott egy, a lelátónak megfelelő színű szalagot, amit viselnie kellett. A lányok általában hajpántot készítettek belőle, de volt, aki karkötőként, volt, aki nyakkendőként viselte.
A versenyszámok nagyrésze futás volt: 100m, lány 1000m, fiú 1500m, fiú svédváltó (100, 100, 200, 400m), fiú váltó, lány váltó, szakkör váltó. A lány 1000m-en az osztályfőnököm is indult egy osztálytársam mellett. A tanárnő hamarabb beért, és aztán visszafordult, és az osztálytársammal együtt futott be a célba. A lelátóról pedig mindenki együtt szurkolt nekik.
Volt még kötélhúzás és akadálypálya is. Továbbá az iskola összes lánytanulója tánccal készült.
Az elsős lányok pompomokkal táncoltak. Az ABCD osztályok (együtt van tesink) rózsaszín pompomokat készítettek. A tánc elég egyszerű volt, mégis izgultam előtte.
A zene előtt két sípszó hangzott el. Az első sípszóra minden osztályból egy tanuló befutott a pályára, a másodikra pedig mindenki futva elfoglalta a helyét a pályán. Futás közben sokan nevettünk, és az az 50-60m sprint nagyon kitisztította a fejem, és élveztem a táncot.
Mindkét nap elején és végén maghallgattuk a japán nemzeti himnuszt, és az iskola dalát, miközben fel- és lehúzták a nemzeti és az iskolai zászlót.
Az osztályfőnök nagyon megdícsért minket. Akik versenyeztek, azok nagyon odatették magukat, mindenki más pedig szívét-lelkét beleadta az éljenzésbe.

In Japan, children aged from 3 to 18 have PE festivals every year. This usually lasts for 2 days and the classes compete with each other.
My school rented a sports park (stand, 400 metres court, big grass yard) in another town for these two days. Everyone was told to arrive by which train at last. My homeroom teacher told me to meet up with someone so that I won't get lost, and in order to arrive early, I had to get on the 7:20 train in the middle of the city. For this, I had to wake up at 5, but I think it was worth it.
The stand was divided into four areas (red, white, blue and yellow) and every class had their areas on the stand (1C was at the blue stand). On the second day, everyone got a ribbon of the colour matching their stand, which we had to wear. Most of the girls used it as a hairband, but there were people who made wristbands and neckties out of it.
Most of the competitions were running: girl 100m, boy 100m, girl 1000m, boy 1500m, boys Sweden relay (100, 100, 200, 400m), boys relay, girls relay, clubs relay. My homeroom teacher ran 1000m together with my classmate. The teacher was fast, but when she arrived to the end of the court, she turned back to finish the race together with my classmate. And everyone was cheering on the stands.
There was also rope-pulling and obstacle run.
Also, all girls in the school were dancing together. The first year girls were dancing with pompoms. The ABCD girls (we have our PE together) made pink pompoms. The dance was simple, but still I was anxious before it.
Before they played the music, there were two whistle blows. At the first blow, one student of each class ran to the field to their position. And at the second, everyone ran together. Many of us were laughing and that 50-60 metres of running really cleared my mind. I enjoyed dancing at the end.
At the beginning and the end of both days, we listened to the national anthem of Japan and the school song, while the flags of the country and the school were pulled up.
The homeroom teacher really praised the class. Those who were out on the courst racing really did good, and those who stayed on the stand, we cheered with all our hearts.

中間テスト - harmadév közepi vizsgák // midterm exams

Október 18-án, 19-én és 20-án voltak az iskolában a harmadév közepi vizsgák. Japánban a diákok nem dolgozatokat vagy témazárókat írnak, ahogy haladnak előre az anyaggal, hanem a harmadév közepén és végén tesztet írnak minden tárgyból egyszerre.
Én úgy döntöttem, hogy minden tesztet leteszek japán nyelv és irodalmon és világtörin kívül. Amíg az osztálytársaim ezeket a vizsgákat írták, én egy másik teremben tanultam.
Mialatt írtuk a teszteket, egy tanár mindig benn volt felügyelni. A táblára nagy betűkkel fel volt írva, hogy '不正行為禁止!!', azaz csalni tilos.
A padon csak rotring, ceruzabél és radír lehetett kint. Minden mást el kellett zárni a táskába, azt pedig a szék alá tenni. A vizsgák alatt egy pisszenés sem hallatszott, csak ahogy a rotringok kopognak a papíron. Ha valaki leejtett valamit, a tanár ment érte.
Úgy éreztem, hogy a vizsgák egész jól mentek (kivéve a háztartástant, mert az nem arról szól, hogy hogyan takarítsunk ablakot, hanem hogy milyen enzim milyen tápanyagot bont le, milyen tápanyag milyen ételekben van, milyen ételeket készítenek szójababból milyen eljárással. Nagyon próbáltam megtanulni mindezt, quizleteket csináltam a különböző zsírsavaknak és cukroknak, de a teszt kifogott rajtam. Meg hát ha egy japán szakszöveget kell kiegészíteni a fehérjékről, akkor ne várjunk sokat a cserediáktól, aki a szöveg felét el sem tudja olvasni). Egyértelműen az angol ment a legjobban, aztán talán a kémia.
Minden tanár a saját tantárgyát javítja, és a saját óráján osztja ki a dolgozatokat. Otthon sok tanár elmondja hangosan, hogy ki hány pontot kapott, itt ezt soha nem teszik meg. Névsorrendben mindenki kimegy a tanári asztalhoz, és lefordítva kapja meg a tesztjét. A tanár csak az átlagot és a legmagasabb pontszámot közli az osztállyal.
A tesztekre való tanulásban eléggé elfáradtam, de úgy érzem, hogy ez egy jó tapasztalat volt. A következő kihívás a harmadév végi tesztek lesznek decemberben, és ugyanígy fogok próbálkozni, mint most.

The midterm exams took place on the 18th, 19th and 20th of October. In Japan, the students don't write tests as they advance with the subjects, but they write all tests at the same time at the middle and the end of each term.
I decided to take every subject except for Japanese language and literature and world history. When my class was writing these tests, I had self study in another room.
While we were writing the tests, a teacher was in the room, always looking at the students. '不正行為禁止!!', meaning it's forbidden to cheat was written on the board with big letters.
Only sharp pencil, the insides and eraser were allowed on our desks. Everything else had to be shut in our bags, and those we had to put under our chairs. During the exams, no one said a word. If someone dropped something, the teacher went to pick it up.
I think the tests went okay for me (except for home economics, cause the we don't study how to clean windows and how to cook but what nutritients can be found in what kinds of foods, which enzymes metabolise them etc. I tried really hard to study all this, made quizlets for the different kinds of fatty acids and sugars, but the test was impossible. Of course, if one has to fill out a Japanese text about proteins, you cannot expect much of the exchange student who cannot read half of the text). Obviously, the Enflish tests were the best, and after that, maybe Chemistry.
Every teacher corrects the tests of their own subjects, and gives them back on their lessons. In Hungary, many teacher says the points out loud, but here they don't. Everyone goes to the teacher's desk in alphabetic order and gets their tests upside down. The teacher only tell the average and the highest point.
I got very tired in studying for the tests, but it was a good experience. The next challenge will be the end of term exams in December, and I'm looking forward to that.

Noh

Pár héttel ezelőtt jött egy üzenet a körzetvezetőmtől, hogy október 8-án, hétfőn (nemzeti ünnep) lesz egy ingyenes Noh (tradicionális japán színház) előadás Tokióban, ha a többi diákkal van kedvünk, akkor menjünk el és nézzük meg.
Így hát hétfőn felkerekedtem, és alig több mint egy órás metrózás után elértem Tokió déli részét.
Ezt az előadást rendhagyó módon kifejezetten külföldieknek tervezték. A színdarab előtt volt egy másfél órás workshop, amiben angol nyelven elmagyarázták a Noh alapelemeit: tánc, ének, ritmus és játék. A színészek be is mutatták ezeket, és bevonták a közönséget is.
Az ének nagyon érdekes volt, mert a színészek a hasból, izomból nyomják fel a hangot, és sok éves gyakorlás kell hozzá.
Négyféle hangszert mutattak be: egy bambuszfuvolát és háromféle dobot, kettőt kézzel kellett ütni, egyet pedig ütővel.
A fuvolának nagyon magas, szinte fülsértő hangja volt, de meg lehetett szokni. Egy bizonyos szektorból a nézőket felhívták a színpadra, és akik a fuvolát próbálhatták ki, azok meg sem tudták szólaltatni a hangszert, úgyhogy ezen is nagyon nehéz játszani.
A dobokban leginkább az volt az érdekes, hogy mindegyiknek volt hívóhangja. A zenészek hangosan kiabáltak és kurjongattak mielőtt megszólaltatták a hangszereiket, ugyanazon az izomhangon, mint az énekesek. Amikor a négy hangszer együtt szólalt meg, az kifejezetten kaotikus volt, és biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akiknek megfájdulna a fejük tőle.
Ezután két nézőt felöltöztettek noh jelmezekbe - egy női és egy férfi szerepet. Elmagyarázták, hogy a Heian időszaktól (i.sz. 790 - i.sz. 1190) kezdve az a szokás, hogy a ruhák sokkal nagyobbak, mint a viselőjük, és ettől a színész nagyon pufóknak tűnik. Ellenben, a maszk, amit viselnek, kisebb mint az emberi arc, és ez egy erős kontrasztot ad.
Egy rövid szünet után elkezdődött az előadás. A történet elég egyszerű volt.
Három buddhista szerzetes úton van a fővárostól távol. Beesteledik és a barátok szállást keresnek - találnak is egy házat, ahol egy idős nő él. A nő először nem akarja őket beengedni, mert szegényes a háza, de végül igent mond a szerzeteseknek. Itt beszélgetnek egy keveset (ez a része az előadásnak eléggé unalmas volt, mert semmi mást nem csináltak, csak izomhangon beszéltek régi japánul), majd a nő elindul tűzifáért. Mielőtt viszont kimegy a házból, figyelmezteti a barátokat, hogy semmiképp se nézzenek be a hátsó szobába. A legfiatalabb barát gyanút fog, és erősködik, hogy nézzenek be a szobába, mert valami nincs rendjén. A főbarát ezért leszidja, de amikor mindenki elalszik, akkor a legfiatalabb barát mégiscsak benéz a szobába. Amit ott lát, az elborzasztja.
A szoba tele van emberi csontokkal és egyéb testrészekkel. Amikor ezt elmondja a többi barátnak, akkor rájönnek, hogy az itt élő nő nem más, mint Kurozuka démona. Mindannyian megijednek, és próbálnak elmenekülni.
Mielőtt viszont a szerzetesek elmenekülnek, a nő visszatér, immár démoni formájában. A szerzetesek előveszik imaláncaikat és imádkoznak az összes istenhez. Imáik lenyugtatják a démon haragját és az elszégyelli magát és elmenekül.
Az előadás vége után még benn lehetett maradni egy rövid kérdezz felelek szekcióra, ahol megint csak angolul válaszoltak a feltett kérdésekre.
Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, mert testközelből tapasztaltam meg a japán kultúra egy igen különleges részét.

A few weeks ago, there was a message from my AFS district leader that there was to be a free Noh (traditional Japanese theatre) play on Monday, the 8th of October (it was a national holiday that day), and that if we were interested with the other students, we should go and watch.
So on Monday, I got on the metro and in a little more than an hour I reached the southern part of Tokyo.
This play was specially designed for foreigners. Before the actual play, there was a workshop, where they introduced the main elements of Noh (all in English) : dance, singing, rhythm and play. The actors demonstrated these and they also involved the audience.
The singing was very interesting, because they push the air from their stomach, putting in all the muscles. One needs long years of practice to master this.
The actors introduced four instruments: one bamboo flute and three drums.
The flute had a very high, actually a bit disturbing voice. From a certain sectir they called the audience on the stage and the ones who tried the flute couldn't get the voice out of it, so I suppose it's very hard to master.
The most interesting thing about the drums is that they have a calling. Before hitting them, the musicians shout and whoop in the same muscle voice as the singers.
When playing on them at the same time, the four instruments have quite a chaotic sound. I'm sure that there are many people whose head starts to hurt when hearing it.
After that, two of the audience members were dressed in traditional Noh dresses. The narrator also described that from the Heian era (790AD - 1190AD), the dresses were purposefully bigger than the actor, so that the person seems fatter and bigger. On the other hand, the mask that they wear is smaller than the human face, so the two gives a strong contrast.
After a short break, the actual play started. The story was not so complicated.
Three Buddhist monks are on a pilgrimage far from the capital. They want to find a place to sleep for the night. They find a house, and the only person living there is an elderly woman. They ask of they can sleep there. First, the woman refuses, saying that she is poor and her house is not worthy of welcoming guests. Still, the monks convince her, and she lets them in. Here, they have a conversation (this part was a bit boring because they were talking in muscle voice in ancient Japanese and I didn't understand anything) about life.
The woman goes to get some firewood, but before she leaves, she tells the monks not to look in her room.
The youngest monk gets suspicious and tells the others to have a look at the room. The main monk scolds him. Still, when everyone is afraid, the youngest monk has a look, and what he sees there engrosses him.
The room is filled with bones and other human body parts. When he tells this to the others, they realise that the woman is the demoness of Kurozuka. They decide to run.
However, before the priests can leave the house, the woman returns, now in her demonic form.
The priests take their rosaries out and start to pray. They pray to all of the gods and their prayers soothe the anger of the demon. She gets ashamed of herself and flees.
After the end of the play there was a short Q&A section, where they answered our questions, again in English.
I am glad that I could experience this exciting part of the Japanese culture in such an unorthodox way.

10/2

A mai napom volt az iskolában talán az eddigi legjobb, úgyhogy gondoltam, leírom.
Reggel felszálltam az iskolabuszra, és fél 9 előtt érkeztem az iskolába. Magammal vittem a könyvem is, úgyhogy amíg az osztálytársaim angol könyvekkel voltak elfoglalva, addig én a Nagy Gatsby-t olvastam japánul.
Az első órában kérdőíveket töltöttünk ki, egyet az iskolai életről (szeretünk-e idejárni, vannak-e barátaink, az iskolai környezet megfelelő-e, odafigyelnek-e ránk rendesen a tanáraink), és egyet az iskolai fesztiválról (vélemény, javaslatok).
A második órám kokugo volt (japán nyelv és irodalom). Ilyenkor nem magyon figyelek, hanem japán írásjeleket tanulok, de fél füllel hallgatom, amit mondanak. Épp egy régi japán szöveget vesznek, és rájöttem, hogy ez tökre érdekel, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a harmadik harmadévben, ha lesz már olyan szinten a japánom, akkor megpróbálok becsatlakozni az órákba.
A harmadik órám angol kommunikáció volt. Minden kedden anyanyelvi tanár tartja az órát, és most is ő volt, és egy csapatjátékot játszottunk. A játék lényege az volt, hogy kitört a zombiapokalipszis, és el kellett jutnunk az iskolából egy másik szigetre. A csapatunkhoz hozzá kellett adni 4 karaktert, összesen 10 választási lehetőség közül. Minden karakternek volt előnye és hátránya, és csoportként kellett eldöntenünk, hogy melyik négyet választjuk. Ezeket az érveket el is kellett mondanunk, és minden helyes mondatért plusz egy napot kaptunk.
Miután minden csoport elkészült, a tanár elmondta, hogy melyik karakter hány plusz napot ér (vagy épp mínusz napot).
Voltak kombók is, pl ha az irigy tudós együtt volt a csapatban a Japán elnökével, aki gazdag, akkor a tudós kifejleszti az ellenszert, és plusz 6 napot kap a csapat.
Az én csapatom két napig élte túl (2 pontot szereztünk), az első helyen végzett csoport pedig 20 napig, de nagyon sokat nevettünk közben.
A negyedik órám angol nyelvtan volt, ahol minden héten egyszer tollbamondás tesztet írunk. Hét mondatot kell leírni angolul, és lefordítani japánra, és olyan érzésem van, hogy fejlődöm a fordításban is.
Ebéd után elindultunk informatikaórára.
Az iskolám nagyon erős baseballban, a baseball szakkör idén az országos top 8-ban volt. A baseball klub tagjai külön osztályt alkotnak.
Ahogy a számtech terembe megyünk, elhaladunk a baseball osztályok mellett. Az odajáró fiúk amikor meglátnak engem, mindig hangos 'Hello!' kiáltásokkal köszöntenek, úgyhogy általában ilyenkor nagyon szégyenlős leszek.
Ma viszont úgy döntöttem, hogy viszonzom a köszöntést, úgyhogy amikor valaki köszönt, hogy Hello, én hangosan, mosolyogva visszaszóltam, hogy Konnichiwa. A fiúk nagyon meglepődtek, hogy japánul szóltam hozzájuk, és a barátommal, akivel együtt mentem órára, addig nem bírtuk abbahagyni a nevetést, amíg el nem értünk a teremig.
Ezután még volt egy kémia és egy világtöri órám, majd hazamenetel előtt az ofő ellenőrizte mindenki kinézetét. Megnézte, hogy nem túl hosszúak-e a körmeink, nincs-e kilyukasztva a fülünk, nincs-e felhajtva a szoknyánk, és hogy megfelelő-e a hajunk hossza (akinek a válla alá ér, annak össze kell kötnie).
Így nézett ki a mai napom. A hazafelé úton folyamatosan mosolyogtam. Remélem, hogy sok ilyen napom lesz még az évben.

Today was one of the best days of school so far, so I thought I would like to share it with everyone.
In the morning I got on a schoolbus, and arrived to school before half past 8. I brought my book with me, so as my classmates were reading English books, I was reading The Great Gatsby in Japanese.
In the first period, we filled a questionnaire about school life (do we have friends, is the school environment good, do the teachers pay enough attention to us) and one about the school festival (impressions, ideas).
The second period was kokugo (Japanese language and literature). I don't really pay attention on kokugo, I study Japanese kanji, but still I listen to what they say a bit. Now the class is talking about an old Japanese story, and I kind of realised that I'm interested in it, so if my Japanese level is high enough, I might try to join these lessons from the third trimester.
The third period was English communication. Every Tuesday, we have a native teacher, and this time we played a game with him. We were divided into groups of 5.
The backstory of the game was that there is a zombie apocalypse, and our team had to get to an island that is safe. There were some characters waiting to join our team.
The teacher introduced ten characters and we had to choose four out of them. Every character had merits and demerits. We had to say our reasons too, and every correct sentence was worth an extra day.
Then the teacher said how many plus or minus days does each character worth. There were also some combos. For example, if you put the greedy scientist in the group with the leader of Japan who has much money, the scientist will find the cure for the zombie disease and the team gets a bonus of 6 days.
My team ended with 2 days, and the winner team got 20, and we laughed a lot.
The next lesson was English grammar. Every week, we have a dictation test, where we have to write down 7 sentences correctly and then translate them to Japanese. I'm getting better at the Japanese translation, so I was proud of myself.
After lunch, we had to move to the computer room for computer class.
My school is very strong in baseball, the team got in the top 8 in the country this year. The baseball club is a different class, and we bypass those classes on the way to computer class.
When the baseball boys see me they always greet me with loud hellos (in English) and it always makes me shy.
However today I decided to return the greeting, so when the boys started saying hello I said Konnichiwa loud and smiling. The boys were really surprised that I was using Japanese and their reaction was so funny that we couldn't stop laughing until we reached the computer room.
After that I had Chemistry and World History.
Before going home, my homeroom teacher checked everyone's looks. She made sure that our nails weren't too long, our ears weren't pierced, our skirts weren't folded up, and she also checked the length of our hair (if the hair is below the shoulders we have to tie it up).
This was my day today. As I was going home, I was smiling all the time. I hope I'll have many days like this throughout my year.

文化祭 - Iskolai fesztivál // School festival

A japán felső középiskolás diákok iskolaévének egyik fénypontja a bunkasai, azaz az iskolai fesztivál. Az osztályok feldíszítik a termüket és két napon keresztül várják a látogatókat; a legnépszerűbb koncepciók a teázó és az úgynevezett obakeyashiki, amit én horrorszobának hívok. Ezeknek az a lényege, hogy az egész termet elsötétítik, egy utat hoznak létre, és ahogy a látogatók kis csoportokban végigmennek, az osztály tagjai ijetszgetik őket. A legjobb ilyen horrorszobáknak tematikája van, pl Piroska és a farkas vagy Kleopátra egyiptomi császárnő, és néha még egy kis háttértörténet is jár hozzájuk.
Ez a fesztivál az én iskolámban szeptember 28-29-én jött el. Az osztályom bubble tea-t árult, ami egy Ázsiában népszerű ital.
Az utóbbi három hetet készülődéssel töltöttük, minden kedden és csütörtökön mindenki benn maradt a suliban órák után.
27-én csütörtökön az összes óra elmaradt, hogy az osztályok tudjanak készülni a fesztiválra. Reggel 11-től majdnem este 6-ig folyton dolgoztunk, csak fél órára álltunk meg ebédelni.
Pénteken mindenki ugyanúgy jött suliba, mint bármelyik másik nap, de mind nagyon izgultunk. Az első órában az összes diák lement az udvarra, ahol egy ceremónia keretében megnyitották a fesztivált.
Ezután az osztály visszament a termébe, átvettük az italokat, feltöltöttük a hűtőt (őszintén szólva fogalmam sincs, hogy honnan szereztük), felvettük a osztálypólót és vártuk a vendégeket. Az első nap csak iskolán belüli volt és a többi diákot vártuk.
Az első órában nem volt semmi dolgom, úgyhogy megnéztem az iskolai zenekar előadását (kb 70 diák különböző hangszereken játszik, most Disney dalokat adtak elő), aztán ellátogattam a kalligráfia szakkör termébe, ahol egy kis kiállítást rendeztek be (októbertől csatlakozom a szakkörhöz). 11:00 és 12:00 között én is a teremben voltam és árultam. A feladatom az volt, hogy szívószálat adjak a vevőknek, és megköszönjem, hogy nálunk vásároltak. Nem túl fontos feladat, de én élveztem.
Az aznapi adag másfél óra alatt elfogyott, tehát pont akkor, amikor én is ott voltam. Amikor eladtuk az utolsó teát, az osztály és az osztályfőnök együtt kezdett el éljenezni és tapsolni.
Ezután, mivel egyértelműen nem volt dolgunk, mindenki mehetett, amerre látott.
Az osztályomban van egy kínai lány, és vele mentem körbe az iskolában. A norvég barátom osztálya tésztát árult, úgyhogy ott megebédeltünk, utána ettünk sütit és fagyit.
Az első nap délután 1-kor véget ért, utána feltakarítottunk és mehettünk haza. Én még a vonatállomáson vettem 3 könyvet átszámítva 810 forintért, úgyhogy nagyon boldog voltam, de az egy másik történet.
A második nap nyílt nap volt, úgyhogy bárki jöhetett.
Rögtön reggel 9:30-tól 11:00-ig megint a teremben voltam, ezúttal a hűtőt felügyeltem. Eljött a fogadócsaládom is, aminek külön örültem, mert az volt az utolsó napom velük (ők csak egy egy hónapos, úgynevezett welcome family voltak).
Ismét eladtuk az összes italt másfél óra alatt, úgyhogy megint megtapsoltuk magunkat, és mentünk körbe a többi osztályban. Én még egy kis időt töltöttem a családommal, aztán végignéztem az iskolai beszédversenyt. Kb 30 tanuló indult, és különböző nyelveken tartottak beszédeket - a legtöbben angolul, de volt japán, kínai és koreai beszédek is.
Ezután jött két másik cserediák barátom, és velük töltöttem együtt egy kis időt, de 3-kor vége lett a fesztiválnak és nekik haza kellett menniük, nekem pedig maradnom kellett takarítani.
Az egész takarítás két órát vett igénybe, leszedtünk minden díszítést és feltakarítottuk a termet.
A bemondóban mondták be a záróceremóniát. Az osztályomat külön megdícsérték a díszítésért, úgyhogy még büszkébbek voltunk magunkra.
Korábban is ellátogattam már hasonló fesztiválra, de most, hogy mi csináltuk, sokkal izgalmasabb volt. Úgy érzem, hogy az osztályomhoz is közelebb kerültem, és igazán jól éreztem magam ezalatt a két nap alatt.

One of the most exciting highlights of a Japanese high school student's year is the bunkasai, the school festival.
The classes decorate their homerooms and they welcome visitors from other classes; the most popular concepts are cafés and so-called obakeyashikis, which I call horror rooms. These classrooms are completely dark, and there is a road which the visitors take in small groups, while occasionally being scared by the members of the said class. The best rooms of this kinds have a theme, such as Little Red Riding Hood or Cleopatra, and sometimes there is also a short backstory.
This festival was on the 28th and the 29th of September in my school. My class was selling bubble tea, a popular drink in Asia.
We have been preparing for the past 3 weeks, everyone stayed in the class until 6 every Tuesday and Thursday.
The whole day of the 27th was preparation, no classes were held. We were working from 11am until almost 6pm, only stopping for half an hour to have lunch.
On Friday, everyone came to school as if it was a normal schoolday, but we were all very excited deep down.
In the first period, all students went to the school playground and the festival was opened.
Then we returned to our rooms and we did some final preparations. We recieved the drinks, filled the fridge (to be honest I have no idea where we got it from), changed to the class T-shirts and got ready to welcome the visitors.
The first day was only for the students, so we were welcoming other students of the school and sometimes teachers.
In the first shift, I didn't have anything to do so I watched the performance of the brass band (about 70 students playing different instruments, performing Disney songs), and then I visited the exhibition of the calligraphy club, which I plan to join from October.
From 11am to 12pm, I had a shift in the classroom. My task was to give straws to the guests and thank them. It's not that important but I had fun doing it.
The drinks of that day were sold out in one and a half hour, so we sold the last one when I was there too. When we handed out the drink, the class and the homeroom teacher started to clap and cheer at the same time.
After that, we could go wherever we wanted. There is a Chinese girl in my class, and I went around the school with her. The class of my Norwegian friend sold pasta, so we had lunch there, and then we ate cookies and icecream.
The first day ended at 1pm, then we cleaned the room and we went home. I bought 3 books for around 3 dollars in a store close by, so I was extremely happy, but that's another story.
The second day was an open day, so anyone could come.
From 9:30am to 11am I had a shift, this time I was responsible for the fridge. My host family also came, and I was happy for it because it was my last day with them (they were only a so-called welcome family, only hosting me for a month).
Again, we sold all the drinks in one and a half hours, so we gave ourselves a round of applause and then went around the school. I spent some time with my family and then I watched the speech contest. Around 30 students gave speeches in different topics, mostly in English, but there were Japanese, Chinese and Korean speeches too.
After that, two exchange student friends came and I spent a few time with them, but the festival ended at 3 and we parted.
We cleaned the room in 2 hours. We listened to the closing ceremony in the speaker. My class was praised for the decorations so we were even more proud of ourselves.
I have been to festivals like this before, but now that I was a part of it, it was a lot more fun. I feel like I got closer to my class and I had a great time in those two days.

Egy hónapja Japánban // One month in Japan

Szeptember 22-én értem el az egy hónapos mérföldkövet Japánban. Kétségtelenül életem legizgalmasabb és legmozgalmasabb hónapja volt, és izgatottan várom a maradékot. Ezalatt az egy hónap alatt barátokat szereztem a világ minden pontjáról, megismertem két varázslatos családot, és része lettem egy folyamatosan álmos, de mégis pezsgő, jókedvű és segítőkész osztálynak.
Honvágyam egyelőre nincs, de biztos vagyok benne, hogy az az idő is el fog jönni.
Előre tudtam, hogy a japánok egy úgynevezett csoport-orientált társadalomban léteznek, de teljesen lenyűgöz, hogy ez gyakorlatban mennyire hatékony. Lehet itt szó arról, hogy reggel valahogy még három ember felfér az egyébként tele vonatra, mert az emberek áthajtogatják magukat. Lehet itt arról szó, hogy az osztálytársam kérdés nélkül megszakítja a saját töri beadandójának írását, hogy nekem segítsen megfogalmazni a sajátomat, mert nem tudom még rendesen kifejezni magam japánul, még akkor is, ha ő tudja, hogy így a sajátját a szabadidejében kell megírnia. Lehet itt arról szó, hogy ebédnél mindig megosztjuk az édességet, amit hoztunk, és hogy néha csak azért veszünk valami kis csokit, hogy a barátainkkal együtt ehessük meg.
De főként arról a mondatról van szó, amit a kokugo tanárom mondott pár napja: 'Nincs értelme annak, ha a tudást magunknak halmozzuk fel. Azért ülünk csoportban kokugo órán, hogy segítsünk egymásnak, és megosszuk mindazt, amit tudunk, hogy együtt tudjunk haladni.'
Biztos vagyok benne, hogy sok hibát vétek, de ezt a japánok nem mondják maguktól, hanem rá kell jönnöm. Ha megkérdezem, hogy ez meg az így helyes-e, vagy hogy hogyan csináljam, akkor elmondják, de egyébként hagyják, hogy magamtól találjam ki, hogy pontosan hogyan is kell cselekednem. Pont ezért nem is tudom nagyon behatárolni, hogy mikor hibáztam, volt már arra példa, hogy azt hittem, hogy tök bunkó voltam, de kiderült, hogy minden rendben volt, és biztos van példa az ellentétes esetre is.
A látvánnyal nem tudok betelni. A városoknak is megvan a maga esztétikája, de a vidéki területek egyszerűen gyönyörűek.
Biztonsággal kijelenthetem, hogy szeretek itt lenni. Minden nap azon veszem észre magam, hogy ok nélkül mosolygok, miközben gyaloglom az utcán. Egyelőre nem szeretnék a jövőbe nézni, mert szerintem ez az első olyan időszakom, amikor valóban csak az ittben és a mostban élek. Ha viszont tényleg következtetést kell levonnom a jövővel kapcsolatban, akkor azt kell mondjam, hogy egy felejthetetlen évnek nézek elébe.

I have reached the milestone of being in Japan for a month on the 22nd of September. Without doubt this was the most exciting and hectic month of my life, and I'm looking forward to the rest.
During this one month I have made friends from all around the world, met with two wonderful families, and I became part of a constantly sleepy, but still lively and extremely helpful class.
I am not homesick yet, but I'm sure that time will come too.
I knew before that the Japanese people exist in a so-called group-oriented society, but I am extremely amazed by how effective it is.
I might be talking about those extra 3 people who can still get on the completely  crowded train in the morning, because people reorganise themselves so that all the people can fit in.
I might be talking about how we share our sweets after lunch, or that sometimes we obly but some chocolates to eat together with our friends.
I might be talking about my classmate stopping writing his own history essay to help me phrase mine during the whole lesson, because I don't have the abilities to write my own, knowing that now he has to write his own at home.
But I am mostly talking about what my kokugo teacher told us just the other day: 'There is no point in piling up knowledge for ourselves. The reason we are siting in groups on kokugo lessons is to share our knowledge and make progress together.'
I'm sure I have made a lot of mistakes, but Japanese people don't tell these to others, so I have to realise my mistakes on my own. If I ask them whether what I was doing was correct, or how to do something, they'll tell me, but otherwise I have to figure out if I was acting the right way. Because of this it is very hard to tell whether I was acting right or wrong. There were already some cases where I thought I was completely rude but then it turned out that there was no problem, and I'm sure there are examples for the opposite too.
Japan is beautiful. The cities have their own aesthetic, but the country is simply breathtaking.
I can say with certainty that I am happy here. Everyday I notice that I'm smiling without a reason while I'm walking on the streets. For now I wouldn't like to look in the future, because I think this is my first era when I'm really living in the here and now. However, if I really have to, I am sure that this is just a beginning of a wonderful year.

Az első igazi földrengésem // My first real earthquake

Minden pénteken a hatodik órám angol kommunikáció. Ez most is így volt, és próbáltam nem elaludni, ami többé-kevésbé sikerült is, bár az tény, hogy nagyon álmos voltam.
Nem tudom, hogy mikor kezdődött a földrengés, csak azt tudom, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy a székem finoman előre-hátra ringatózik. Alig volt érezhető, egyszerre maximum 2-3 centit mozdult, és a mozgás is lassú és egyenletes volt. Nem tudtam, hogy mi ez, úgyhogy figyelmen kívül hagytam.
Aztán egy osztálytársam a néma csendben megszólalt, és csak annyit suttogott, hogy jishin, ami nem meglepő módon annyit tesz, hogy földrengés.
Szerintem mondanom sem kell, hogy a szívem azonnal megugrott. Egy barátnőmmel összenéztem, és ő csak bólintott, hogy bizony, ez egy jishin. Többen engem néztek, figyelvén, hogy rendben vagyok-e, mert tudták, hogy ez az első földrengésem.
A rengésnek hamar vége lett, és az óra folytatódott tovább.
Pár percen belül megszólalt a hangosbemondó. Teljesen tárgyilagos módon a következő mondatok hangzottak el: 'Elnézést az óra közbeni zavarásért. Az előbb megmozdult a föld.'
Az osztálytársaim abban reménykedtek, hogy hazaküldenek minket, elvégre a földrengés természeti katasztrófa, és mi most épp átéltünk egyet, úgyhogy menjünk haza. Spoiler alert, nem mentünk haza.
A bemondóban elmagyarázták, hogy a rengés epicentruma Fukushima környékén volt, és hogy figyeljünk, mert lehetnek utórengések. A bemondó elnémult, és folytatódott az óra, de onnantól teljesen ébren voltam, és figyeltem, hogy mikor mozdul meg alattam a föld. Nem mozdult.
Iskola után egy kicsit utánanéztem a mai eseményeknek. Fukushima mellett egy, a Richter skála szerinti 5-ös földrengés volt, és szerintem Saitamában körülbelül 2-es volt, amit a Wikipédia szerint nem is érez mindenki.
Ezegyszer a Wikipédia igazat mondott, mert a norvég barátom, akinek a terme egy emelettel felettem van, azt mondta, hogy ő észre sem vette, és nagyon meglepődött, amikor mondtam neki, hogy földrengés volt.

My 6th period every Friday is English communication. It was the same today too, I tried not to fall asleep, in which I succeeded, more or less. Still, as a matter of fact, I was extremely sleepy.
I don't know when the earthquake started, but I know that one moment I felt my chair slowly rocking back and forth. It was hardly noticeable, not moving more that 2-3 cms at a time and the movement was smooth too.
I didn't know what it was, so I didn't really pay attention to it.
And then, in the silence, one of my classmates whispered jishin, which means, yup, you guessed it, earthquake.
My heart started racing. I locked my eyes with one of my friends, and she just nodded, that yes, indeed this is a jishin. Many of my classmates were monitoring my reactions, because they knew that this was my first earthquake.
The shaking stopped shortly after it began, and the lesson continued.
Not so long after the speaker came to life. In the most objective voice possible, the voice said: 'Sorry for interrupting the lessons. Just now, the ground moved.'
Many of my classmates hoped that we would get sent home, because in the end, we just experienced a natural disaster, therefore we deserve to be sent home. Spoiler alert, we didn't.
In the speaker, they explained that the epicentre was near Fukushima, and they told us to pay attention to possible aftershakes. The lesson continued and I was 100% awake, payimg attention to the possible aftershakes. They didn't come.
After school, I checked the events of today online. Apparently, there was an earthquake im Fukushima, a number 5 on the Richter scale. I am guessing that I experienced a 2 in Saitama. It is so small that according to Wikipedia, not all people feel it.
Wikipedia was right this time, because my Norwegian friend, who has his classroom on the floor above mine, didn't feel anything. He was genuinely surprised when I told him that there was an earthquake.